27.fejezet

~Alice

- Na,nem is volt olyan nagyon félelmetes ugye? – Harry beindítja a motort és elindulunk.

- Tényleg nem – sütöm le a fejem. Bár az elején teljesen feszült voltam,szépen lassan kiengedtem magam. – A szüleid nagyon aranyosak. Jól éreztem magam.

Felnevet.

- Háát,néha azért elég idegesítőek. De nem panaszkodom.  És utólag is sajnálom a kínos kérdéseket. Viszont nagyon megleptél a válaszokkal. Jól tetted,hogy elmondtad.

Elpirulok.

- Én cs-csak nem akartam a szüleidnek hazudni.

Harry egy pillanatra leveszi a szemét az útról és felém néz.

- Nem lett volna hazugság. Még csak egyszer találkoztatok. Teljesen megértettem volna,ha nem mondod el- mosolyog rám.

Ez a mosoly! Elájulok tőle. A vigyori szája,és a gödröcskés arca,amibe barna fürtjei belelógnak. Komolyan,egyszer el fogok elájulni.

- Viszont arra gondoltam . . Szóval ugye a szüleim elmennek Krakkóba. És arra gondoltam,hogy mi is elmehetnénk valahova nyaralni.

Tátott szájjal nézek rá.

- Nyaralni?

Óvatos mosolyra húzza a száját.

- Igen. Franciaországra gondoltam.

- Franciaország?

Alig bírok megszólalni. Franciaország? El akar velem menni Franciaországba?

- Mit szólsz?

Én csak hitetlenkedve bámulom Őt.

- Nincs kedved?

- P-persze,hogy van. Én csak . .

- Csak? – mosolyog.

- Franciaország? – suttogom.

- Franciaország – nevet.

- De most k-komolyan?

- Komolyan.

- Úristen. De m-miért?

- Kimozdulhatnánk egy kicsit – vonja meg a vállát. – És különben is nyár van. Ilyenkor mindig elmegyek valahová.

- Én még soha nem voltam sehol. Sosem hagytam el Angliát.

- Akkor itt az ideje! – egyik kezével az enyémért nyúl és megszorítja. – Megbeszéltük? – kedvesen mosolyog.

Hevesen bólogatok.

A nappaliban sétálgat fel-alá,miközben a telefonján beszélget. Én épp a porszívót húzom elő,azzal a szándékkal,hogy használni is fogom. De megvárom,amíg Harry végzik a telefonálással,hogy halljon is valamit. Az ágyán ülök törökülésben és a tévét nézem.

Hirtelen felbukkan göndör haja,majd egy egész test ül le mellém. A kezével a fejemhez nyúl és a fülem mögé tol egy előreomló tincset.

- Minek kell a porszívó? – fejével az említett tárgy felé bök.

- G-gondoltam takarítok k-kicsit.

- Miért? –felnevet.

- Hogy é-én is csináljak valamit – félrenézek,nem bírok sokáig a szemébe nézni. A szemem sarkából látom,ahogy homlokát ráncolja.

- De takarítót is hívhatok.

- Tudom.

Félrebiccentett fejjel néz.

- Ettől jobban éreznéd magad?

Bólintok.

- Rendben – odahajol hozzám és homlokon csókol. Mikor elhajol mosolyog. – Louis hívott. Azt kérdezte van-e kedvünk elmenni velük Párizsba. Eleanornak lesz valami divatbemutatója,és lehet kísérőket vinni. És mivel én valami tengerparti részre gondoltam,hogy tudjunk fürödni,lehetne,hogy először elmegyünk Párizsba Louiékkal,aztán a tenger partra kettesben.

Tátott szájjal nézek.

- Párizsba?

- Aha – vigyorog. – Mit szólsz?

- Ez h-hihetetlen.

Hirtelen magához húz és szorosan karjaiba fon.

- De igen is hihető – suttogja a fülembe. – Viszont rossz hírem van.

Aggódva pillantok arcára.

- Be kell mennem az irodába. Papírmunka,meg fogadok néhány ügyfelet. Megleszel addig?

Bólintok.

Már besötétedett,én pedig mindjárt végzek a takarítással. Kiporszívóztam,felmostam,ruhákat pakoltam és a konyhában is rendet tettem az edényeknél,mivel elég össze-vissza volt minden.

Miután minden kész úgy döntök lefürdöm. Forró víz zúdul rám,jól esik a testemnek. Meztelenül lépek ki a zuhanyfülkéből és megáll bennem az ütő. A hatalmas tükörbe nézve,valami undorító tárul a szemem elé. Én. Én,a meztelen testem. Végignézek magamon,jó alaposan. Undorító. Hányingerem van. Ez kell Harrynek? Ezt akarja? Ez lehetetlen. Nem. Ilyen nincs. Nem lehet,hogy egy olyan,mint Ő,egy ilyet akarjon,mint én. Ronda vagy- jön egy hang a fejembe. Ronda vagy. Ronda. Senkinek nem kellesz. Harrynek meg végképp nem. Senkinek sem. Senki sem vagy. Senki.

- Ne! – ordítok fel a kezeim a fülemre tapasztom. Szaporán véve a levegőt,beletúrok a hajamba és idegesen tépni kezdem. – Ne,ne,kérlek ne.

Ilyenkor jönne az,hogy sírnom kéne. De már olyan sokat sírtam életemben,hogy valamikor egyszerűen csak nem megy. Pedig a mellkasomban ott van a szúró fájdalom,egész testemben remegek,de nem tudok sírni. Állok ott és nem bírok lenyugodni. Ide-oda kapkodom a fejem,és újra azok a fájdalmas jelenetek játszódnak le sorba a fejemben. Ronda vagy. Nem kellesz senkinek. Semmire sem vagy jó. Annyira fáj. Nem bírom.

Gyorsan törölközőt csavarok magam köré és a nappaliba sietek. Föl-alá járkálok. A konyhába megyek és megakad a szemem valamin. Egy kés. Egy pillanatra megdermedek. Nem szabad. Nem. Ronda vagy. A mellkasomba belehasít a fájdalom és gondolkodás nélkül sietek a késhez. Gyorsan végighúzom a karomon. Egyszer. Kétszer. Sokszor. Azonnal elönt a megkönnyebbülés. A mellkasi fájdalmam enyhül,most csak a karom ég. Jó érzés.

Felkapom a fejem,az ajtó nyitódását hallom. Harry tátott szájjal néz rám. Az arcom és a karom között cikázik tekintete.

- Baszki.

Ledobja a cuccait és elém siet.

- Mi történt? Mi történt Alice?

És vége. Harry ijedt arcát látva zokogásban török ki. Szorosan magához húz,hatalmas termete befedi az enyémet.

- É-én,b-bocsánat. B-bocsánat. N-nem akartam. Kérlek b-bocsáss meg.

- Sss,jól van. Nyugi Alice. Semmi baj. Itt vagyok. Minden rendben.

Hosszan csitítgat. Közben hoz egy törülközőt,és a véremet törli le, leül velem a kanapára és maga mellé húz. Simogat és édesen suttog. Mindaddig míg le nem nyugszom. Zsebkendőt nyújt felém. Óvatosan felnézek rá.

- H-Harry kérlek ne h-haragudj.

- Semmi baj.

Kis idő múlva szólal meg újra.

- Miért csináltad?

Nagyot nyelek.

- L-lehetne erről később beszélni?

- Persze – bólint. – Mit szeretnél?

Elgondolkodom.

- N-nézünk valami v-vicces filmet?

Hangján érzem a mosolyát.

- Persze. Gyere.

Harry ágyában fekve,valami vígjátékot nézünk. Rajtam már pizsama,vagyis Harry pólója,a karom már bekötözve fekszik mellettem. A mellkasához dőlve figyelem a képernyőt. Ő a vállamat,hátamat simogatja.

- Jobban vagy? – kérdezi,mikor vége a filmnek. Bólintok. Jobban vagyok. Olyan könnyednek érzem magam. – Jól van. Akkor mutathatok valamit?

Kíváncsian nézek rá. A  kezét nyújtva húz fel,és a nappaliba vezet.

- Csukd be a szemed!

Engedelmesen lecsukom,hallom ahogy a táskájában kutat. Izgatottan harapok ajkamba. Vajon mit csinál?

Mögöttem érzem teste melegét és óvatosan tolni kezd,azt hiszem az előszoba felé. A fal előtt megállít.

- Nehogy kinyisd!

A nyakam körül érzek meg valamit. Harry a kezeivel ügyködik a tarkómnál,majd körém fonja karjait.

- Kinyithatod – suttogja fülembe,mire megborzongok és úgy teszek,ahogy mondta.

Magamat látom meg először,mivel egy tükör előtt állok. A nemrég történtek miatt idegesség fog el,de aztán meglátom a nyakamat. Egy nyaklánc fonódik köré. Egy kicsi ketrec forma lóg rajta,a lánc részén följebb,pedig egy aprócska madár. Fölötte egy kis gyémánt. A madárka kiszabadul a kalitkából. Én is ki fogok. Szállni fogok.

26.fejezet

Hiiii.Remélem mindenkinek jól telt a szünete,és utólag is boldog újévet kívánok mindenkinek!:) Holnap után kezdődik a suli,ennek örömére bánatára itt egy réééész. Remélem tetszik.
xx

~ Harry

Kinyitom szemeim. Álmosan pislogva nézek körül. Valaki rajtam fekszik. Egy barna hajú lány. Édes szuszogását meztelen mellkasomon érzem. Mélyen beszívom  hajának csodálatos illatát. Kezeimet hátára teszem. Kicsit mocorog,de szemei még mindig lehunyva. Megnyugtat a tudat,hogy itt van mellettem. Azt szeretném,ha ez mindig így lenne. Mellettem lenne mindig.

Tegnap teljesen ledöbbentett,a kis monológjával,hogy ő még nem akarja azt. Komolyan azt hitte,hogy ezért mérges leszek vagy hasonló? Hiszen én várok rá,amennyit csak kell. Rá érdemes várni. Minden bizonnyal én is ledöbbentettem,amikor közöltem vele,hogy szeretem. De muszáj volt elmondanom neki. Tudnia kell,mit érzek. Ő nem válaszolt erre. Legalábbis nem úgy,ahogy általában erre a kijelentésre szokás. De nem bántódtam meg. Tudom,hogy ez neki nehéz. Csak reménykedem,hogy Ő is hasonlóan érez. De úgy gondolom igen. Ő is azt

érzi,amit én.  Annyira finom a csókja! Teljesen elvarázsol. Szeretem.

Két héttel később,hogy bevallottam neki,hogy mit érzek,megint egy csodálatos reggelre ébredek.

- H-Harry? – hallom meg hangját.

- Jó reggel gyönyörűm! – fölemeli a fejét,én meg puszit nyomok homlokára,mire belepirul.

- Szia – suttogja.

- Jól aludtál?

- Igen.

- Miért suttogsz?

- Nem tudom – még mindig suttog. Muszáj nevetnem. Olyan visszahúzódó. Szorosan magamhoz húzom és puszit nyomok a homlokára.

- Olyan jó veled kelni – most én is suttogok.

- Hát..veled se rossz – apró mosoly jelenik meg a szája szélén.

- Ennyi? Velem se rossz? Semmi „veled fantasztikus együtt aludni Harry” ? Kösz. Most eléggé megsértettél! – elfojtott mosollyal várom a reakcióját. Rémült képpel néz.

- B –bocsánat én nem a-akartalak megbánt . .

- Alice,nyugi! Csak hülyültem. Nem bántottál meg.

Pislogva néz.

- Ó. Akkor . . bocsánat – nevetek a folyamatos bocsánatkérései miatt.  – Ne nevess már ki!

- Jól van,akkor most én kérek tőled bocsánatot. Sajnálom – de közben mosolygok. A karjainál fogva magamra húzom. – Megbocsájtasz?

- Meg – hallom a hangján mosolyát. Fölemeli a fejét én meg odahajolva megcsókolom finom ajkait. Egyszerűen elképesztő menyire édes! Felsóhajtok,mikor fejét visszahajtja mellkasomra.

- Olyan jó a szívverésedet hallgatni .

- Igen? – halkan nevetek.

- I-igen. M-megnyugtat.

Megnyugtatja. Az én szívverésem nyugtatja meg ezt a csodás lányt. A mellkasom körül melegség fog el. Hihetetlenül jó ez az új érzés.

- Te meg engem nyugtatsz meg.

Kezeimet hátára teszem és simogatom. Érzem,ahogy először egész teste megfeszül az érintésem alatt,de egy idő után elenged. Legszívesebben egész nap itt feküdnék vele.

- Akarsz repülni?

Értetlenül néz fel.

- Repülni?

- Megmutatom hogy! Emeld meg magad! – megfogom a csípőjénél. Bizonytalanul néz rám. Lassan elkezdem fölfelé emelni,lábaimmal a térdét emelem. Csodálkozva pislog. – Tartsd magad!  - mikor karjaim már kinyújtott állapotban tartják őt elengedem lábaimmal. – Hagyd egyenesen a lábad! A kezedet is nyújtsd ki! – karjai még vállamnál támaszkodnak,de lassan elkezdenek emelkedni,míg teljesen ki nem nyúlnak oldalra. – Ügyes! –nevetek,ő meg mosolyog. Haja előreomlik,szépséges arcát alig látom,de sikerül a szemébe néznem. Nem csak a szeme mosolyog,a szeme is. Olyan őszintén csillognak barna szemei. Csak nézem őt,ő néz engem. Aztán hirtelen valami az eszembe jut.

- Be szeretnélek mutatni a szüleimnek.                                                                           

Eltátja száját,lábai és karjai lerogynak,így meginog és nem bírom tovább tartani,rám esik.

- Jaj. Bocsánat.

- Jól vagy? – kezeimbe veszem arcát. Bólint.

- Csak m-megijedtem.

- Mitől? – nevetek.

- A szüleidtől – süti le szemeit.

- Miért? – vonom fel a szemöldököm.

- Mert ő-ők a szüleid – teljesen komolyan néz rám én meg hangosan fölnevetek.

- És félelmetesek?

- I-igen. Nem. Illetve nem tudom.

Félrebiccentett fejjel nézem ő meg felsóhajt.

- Csak nem tudom,hogy ez j-jó ötlet-e. És f-félek,hogy nem t-tetszenék nekik.

Döbbenten nézem.

- Mi az,hogy nem tetszenél nekik? Mi nem tetszene nekik rajtad? Imádni fognak.

Elpirul.

- N-nem tudhatod.

- Nem is tudhatjuk meg amíg nem találkoztál velük.

Most ő biccenti oldalra a fejét.

- Hát nem.  De nincs ez még egy kicsit korán? És mi van ha utálnak majd? – azt hiszem viccel,de szemeiben igazi aggodalmat látok. Miért gondolja rögtön ezt?

- Nincs korán. Minél hamarabb meg szeretném velük osztani boldogságom tárgyát. És miért utálnának? Mit ártottál nekik? Sokkal inkább örülnek majd neki,hogy végre találtam valakit. Nem azok a típusok,akik megszabják milyen legyen az,akivel lennem kell. Nekik csak az számít,hogy boldog legyek. Melletted pedig boldog vagyok. Ennél nem kell több.

- G-gondolod?

- Tudom,édes – rákacsintok,ő pedig megint pirul. – Felhívom őket,hogy mehetünk-e ebédre. Rendben?

A száját rágva bólint. Megcsókolom. Alig várom,hogy a szüleimnek megmutathassam,hogy ez a csoda itt az enyém.

~ Alice

Idegesen babrálom az ujjaim. Harry leállítja a motort és rám néz.

- Megérkeztünk.

Nagyot nyelek. Nem lett volna szabad ebbe belemennem.

- H-Hary biztos,hogy ez jó ötlet volt?

- Biztos. Hé – a kezeimért nyúl és hüvelyujjával a kézfejemet simogatja. – Nyugi. Minden rendben lesz. Bízz bennem.

- O-oké.

Nagyot sóhajtva lépek ki az autóból,majd Harry kézen fogva vezet a egy nem túl nagy,szép házhoz. A kapunál megnyom egy kódot ,mire az kinyílik. Tágas udvar jelenik meg szemünk előtt,a kikövezett útón megyünk végig. A kertben egy kicsi tó van,és rengeteg virág. Lépcsőn megyünk felfelé a bejárati ajtóhoz. Harry bekopog én meg idegesen várok. Az ajtó nyílik,és göndör hajú nő áll mosolyogva előttünk.

- Végre itt vagytok! – megöleli Harryt és hozzám fordul. – Már nagyon vártalak titeket! – engem is megölel.

- Jó napot – suttogom alig hallhatóan.

- Gyertek csak be! – terelget minket az előszobába. A kezét nyújtja felém. – Anne vagyok,Harold anyukája. Örülök,hogy megismerhetlek.

- Alice Jones – kezet rázunk.

Egy férfi jelenik meg.

- Jó napot Alice! – Harry apukájával is kezet rázok. – Bob  vagyok. Örvendek – melegen mosolyog.

Harryt megöleli,majd barátságosan a vállába bokszol.

- Menjünk beljebb! Az ebédre még kicsit várni kell,de hamarosan kész. Addig is menjünk a nappaliba.

Tágas szobába terel minket. Harry a kezemet fogva ül le a kanapéra. Körülnézek. A falak halvány sárgák,képek sokasága lóg a falon. Tájképek,családi képek. Rögtön észre veszem egy nagy keretben a zöld szemű szépséges lányt. Gemma. Nagyot nyelek és inkább Harryre szegezem a tekintetem.

- Teát kedveseim?

Kérdőn nézek Harryre.

- Kérsz Alice?

- Öhm. Ha t-te is.

A fejét rázva mosolyog.

- Kérünk anya.

- Egy pillanat – eltűnik a nappalival összekötött konyhában.  Mr.Styles,vagyis Bob,vagyis Harry apukája leül a velünk szemben elhelyezett fotelba.

- Hogy vagytok? – mintha,kicsit zavarban lenne,bár nálam nem lehet feszültebb. Harryhez közel ülve,az ujjaimat tördelem idegességemben.

- Jól,apa köszi. Minden rendben. Több,mint rendben – felém fordulva mosolyog. – Ti ,hogy vagytok?

- Remekül fiam. Szabadságot vettünk ki,úgyhogy anyáddal hétvégén elutazunk Krakkóba.

- Krakkóba? – Harry meglepettnek tűnik.

- Anyád régi álma válik ezzel valóra.

- Bizony! – Anne jelenik meg tálcával a kezében. – Itt a tea! – leteszi az asztalra a tálcát és leül egy fotelbe. Harry elvesz nekem egyet,odaadja,majd magának is. – De most ne rólunk beszéljünk!  Mondjatok valamit! Hogy ismerkedtetek meg? Mikor? Hol?

Anne nagyon izgatottnak tűnik. Én viszont lesápadok. Ilyen kérdésekre nem számítottam. Pedig tudhattam volna. Hogy hol,és hogyan ismerkedtünk meg? A gyomrom összeszorul a gondolatra,a csuklómra pillantok,majd úgy helyezem,hogy ne látszódjanak a sebhelyek. Idegesen pillantok Harryre,aki veszi az adást és úgy látszik nagyon gondolkodik valamin.

- Jaj anya,ne faggass már! – nevet.

- Dehogyisnem. Mindent el kell mondanotok.

Harry nagyot sóhajt.

- Hát. Körülbelül két hete vagyunk együtt.

Mrs.Styles még mindig meredten néz minket.

- Anya,ez magánügy!

Mrs.Styles elmosolyodik.

- Jó,igazatok van,bocsánat. Csak hát olyan kíváncsi vagyok. Főleg,hogy most először hoztál haza valakit.

Ezen meglepődöm. Tudom,hogy Harrynek nem voltak tartós kapcsolatai,de ezt nem gondoltam volna.

- Londonban laksz Alice? – Mrs. Styles mosolyogva kérdez.

- I-igen.

- És dolgozol valamit? Szüleid? Szívesen találkoznánk velük, ugye Anne?

Megfeszülök. Harry is fészkelődni kezd mellettem.

- Öhm. É-én. A szüleim . .- össze-vissza dadogok.

- Alice most épp nem dolgozik. Nehéz időszakon megy keresztül – felel Harry helyettem.

Lesütöm a fejem.

- Ó,sajnálom drágám. De,ahogy én ismerem Harryt,mindenben segítségedre van,ha kéred  - Anne büszkén néz fiára.

- Igen. Ő nagyon rendes – akaratlanul is mosolyognom kell.

- És biztos a szüleid is melletted állnak – teszi hozzá Bob.

- Hát,ő-ők. . – elhallgatok. Nem tudom,mit mondhatnék. Nem akarok hazudni.

- Anya nincs már kész az ebéd? – Harry idegesen néz a konyhába,de én megfogom a kezét és a szemébe nézek.

- Semmi baj.

Harry szüleire nézek.

- A szüleimet nem ismerem. Anyukám kiskoromban meghalt,apukám elhagyott. Árvaházban nőttem fel.

Mindhárman döbbenten néznek rám. Harry gondolom azért,hogy milyen higgadtan közöltem ezt az információt a szüleivel.

- Istenem,hihetetlenül sajnálom. Biztos nehéz lehetett neked. Vagyis még mindig az. Hozzánk bármikor fordulhatsz – Anne megértő szemekkel  néz. – Ugye Bob? –néz a férjére.

- Természetesen – kedvesen mosolyog.

- K-köszönöm – elpirulok.

- Viszont szerintem már kész az ebéd! – feláll és eltűnik a konyhában.

Bob is feláll,követi feleségét. Harry szorosan magához ölel.

- Ügyes voltál. És bocs a kínos kérdésekért. Eszembe se jutott,hogy ilyeneket kérdez,majd anya – a szemét forgatja,mire nevetek.

- Semmi baj.

- Gyere! – feláll,a kezét nyújtja,kézen fogva megyünk át az étkezőbe,ahol már megterített asztal vár. Bob az egyik széken ül és mosolyogva nézi összekulcsolt kezünket.  Én megint csak pirulok.

Az ebéd kellemesen telik. Anne nagyon finom dolgokat tesz a tányérunkra. A beszélgetés pedig sokkal könnyedebb dolgok felé terelődik. Együtt nevetek velük,mikor Harry kiskori történeteit mesélik.

- Még mindig jobb,hogy eközben én is itt vagyok,minthogy a hátam mögött mondogass ilyeneket Alicnek! – Harry mosolyogva csóválja a fejét.

Ebéd után Anne körbevezet a házban,míg Bob kicsit beszélget a fiával. Harry szobájába nagyon aranyos. Ahogy megtudtam fiatalon elhagyta a házat,így a berendezés még elég kamasz gyerekes. A falon még repülős tapétacsík húzódik egy csíkban. Megnézem a posztereket ,amiken énekesek,és különböző bandák vannak.

- Harry mindig is oda volt a zenéért – Anne mosolyogva vezet ki a szobából. Tovább megyünk a folyosón,egy nyitott ajtó előtt,ahova automatikusan benézek,és meg is állok. A szoba falai barackszínűek,középen egy hasonló árnyalatú paplan fekszik a nagy ágyon,melynek végében egy óriási plüssmackó van.

- Nem tudom Harry mesélt-e neked Gemmáról. .  – Anne hirtelen mellettem terem,szomorúan néz.

- Mesélt – alig hallhatóan mondom – És őszinte részvétem.

- Köszönöm drágám. Tudod ez mindannyiunkat  szörnyen érintett. Bobbal nekünk se volt könnyű,de  Harry teljesen elveszett. Nagyon rosszul viselte a testvére elvesztését. Kívülről úgy tűnhetett minden rendben van vele. Azt akarta,hogy erősnek látsszon. De én láttam. Láttam mennyire boldogtalan. Most viszont boldognak látom. Őszinte a nevetése. Jó hatással vagy rá,bármit is csinálsz – mosolyog én meg vörösödöm. – Mindenkinek nagyon hiányzik Gemma. De tovább kell lépni. Veled pedig sikerülni fog neki – hirtelen megölel. Karjaimmal én is átölelem. –Az élet megy tovább,kincsem.  Csak szeresd őt,kérlek.

Hirtelen valami történik velem. Rájövök,valamire. Mosolyognom kell.

- Igen.  Szeretem. Szeretem Őt.