21.fejezet

Hiiii. Itt az új rész,bocsánat,a kérések ellenére nem sikerült túl hamar hoznom. A kérések ellenére(!!!!!!!).

Tejóóóisten.asdjsokpowkposkdaéőw. Azt hittem nem látok jól. Kaptam kommentet! *o* Iszonyatosan jól estek. Mondhatni ez tartott életben. Olyan szinten boldog lettem tőle,hogy jaj. :D Szóval,nagyon nagyon örülnék neki,ha ez nem csak egyszeri alkalom lenne és valaki írna valamit. Mert ez iszonyatosan sokat jelent nekem. És akik írtak,nem tudom kik voltak,nem ismerem őket,de csak ennyi: imádlak titeket és köszönöm. <3

~Alice

Körübelül öt másodpercig érzem száját az enyémen. Nem mozgatja puha,telt ajkait. Csak édesen ott tartja. Abban az őt másodpercben pedig megfordul velem a világ. A lábaim remegnek,a gyomromban a lepkék vad táncot járnak,a szívem majd’ kiugrik a helyéről.

Mikor elhajol döbbenten nézek rá. Megcsókolt. Uram isten. Nehezen veszem a levegőt,azt hiszem egy kisebb fajta sokkot kaptam. Ő meg csak fürkészve nézeget. Szeméből nem tudok semmit sem kiolvasni.

- Alice? – hangja bizonytalanul cseng.

Nem bírok megszólalni. Nem kapok levegőt. A fejem ég,legszívesebben azonnal eltűnnék. Nem bírok tovább ott állni előtte. Hirtelen ötlettől fogva gyorsan ellépek előle, és futva az ajtó felé veszem az irányt.

- Alice! – hallom a hátam mögül rekedtes kiáltását,de én csak tovább rohanok,ki a sötét utcára.

Hallom gyors lépteit mögöttem,el fog érni. Idegesen pillantok hátra,de akkor Harry megtorpan,arca eltorzul és rám kiált:

- Vigyázz Alice!

Előre fordulok,de már késő,az előttem lévő óriási fába ütközöm teljes erővel. Fájdalmasan felnyögök,mikor a földre esem. Az arcomhoz kapok,nem érzek rajta semmit,csak,hogy fáj.

- Bassza meg! – Harry érkezik meg,leggugolva elém,fogja két kezébe az arcomat. – Jól vagy? – aggodalmas tekintettel kérdezi.

Az ütéstől még kótyagos fejjel nézek szikrázó zöld szemeibe.

- J-jól vagyok – hangom halkan cseng.

- Annyira megijesztettél. Ilyet ne csinálj többet – néz rám szigorúan.

Megpróbálok feltápászkodni,de nem hagyja.

- Ne. Majd én – azzal felkap,egyik kezével a lábamat,a másikkal a hátamat tartja,és könnyedén sétál velem vissza a házhoz. Én eközben vörösen hunyom le a szemeim,nem merek rá nézni. Most csak még bénábbnak gondolhat.

Kinyitja az ajtót és a liftbe megyünk. Megnyomja a gombot és rám néz.

- M-mostmár letehetsz.

Elmosolyodik.

- De nem szeretnélek.

- T-tudok a saját lábamon is járni – kissé ingerülten mondom. Azt szeretném ha letenne. Rettentően zavarba hoz,hogy a karjában tart.

- De én fogni akarlak – tekintetétől megborzongok és bólintok. Hát legyen.

A liftajtó kinyílik,és Harry kilép rajta.

- Kivennéd a kulcsot a zsebemből? – bólintok és kabátzsebében kezdek kutakodni. – A farzsebemben van édes – morogja én meg megdermedek egy pillanatra,majd bizonytalanul hátra nyúlok. – A másikban – kuncog én meg vörösödve adom neki oda. – Köszönöm tündér.

Benyitunk a házba,ahol a kanapéhoz visz és leültet rá. Megcsörren a telefonja.

- Mindjárt jövök – mondja,majd eltűnik a szobájában.

Magam elé meredve kezdek el gondolkodni az előbb történteken. Megcsókolt. Te jó ég. Megcsókolt. Az nem lehet. Lehetséges,hogy csak képzeltem az egészet. De akkor miért érzem még mindig a számon ajkainak puha melegét? Biztos vagyok benne,hogy megtörtént. Nem képzelődtem. De ha azt tettem volna,akkor is furcsa. Miért képzelődnék ilyenekről?

Mert érzel valamit iránta – jött egy kis hang a fejemben. Bármennyire is próbálom tagadni ezt,ehhez már semmi kétség nem fér. Jól esett a csókja és nem akartam,hogy vége legyen. Örökre ott akartam maradni a karjaiban.,puha száját ízlelgetve.

De Ő? Miért csókolt meg? Mert akar tőlem valamit? Az ki van zárva.

- Bocsánat,itt vagyok – összerezzenek,Harry zökken ki elmélkedésemből. Elém hózza az egyik fotelt és helyet foglal velem szemben. – Minden oké?

- Igen – illetve nem. Nem értelek,Harry.

Sóhajtva dől hátra és engem néz. Egyfolytában. Nem tudom hány perc telik el,de kezdek lassan megőrülni. Tekintete szinte égeti arcomat,melyet nem merek felemelni. Előreomló hajammal próbálom takarni arcomat.

- Miért futottál el? – kérdezi hirtelen.

Felkapva a fejem,tör ki belőlem oly hirtelen,hogy rögtön visszaszívnám :

- Miért csináltad ezt?

Meglepetten néz rám és,mintha arcán halvány mosoly suhanna át.

- Én kérdeztem először – mondja pimaszul.

Lesütöm a fejem.

- Kérlek válaszolj. Tudni akarom. T-tudnom kell – előrehajol, így arca közelebb kerül az enyémhez.

Nem bírok megszólalni.

- R-rossz volt? Nem akartad? – fürkészve nézeget.

Rossz volt? Dehogy volt rossz. Hogy tud egyáltalán ilyet feltételezni? Én csak…

- É-én csak azt h-hiszem m-megijedtem – alig hallatszik,amit mondok.

- Miért? – halványan elmosolyodik.

Elpirulok.

- T-tudod. É-én még ilyet nem csináltam.

Tátott szájjal,elkerekedett szemekkel néz rám.

- Még sosem csókolóztál? Még sosem csókoltak meg?

Megrázom a fejem.

- Én adtam az legelső csókodat?

Alsó ajkamba harapok és aprót bólintok. Szempilláim alól óvatosan felnézek rá,arca csodálatot tükröz.

Még közelebb kerül hozzám,és ajkaimra pillant.

- Én adtam az első csókot neked? Azokra a puha kis ajkakra? – suttogja én meg már teljesen vörös vagyok. – Én érezhettem őket először? – hanga is csodálattal teli.

 Nem szól semmit csak néz. Nem bírom tovább átható tekintetét.

- V-válaszolsz a kérdésemre? – hangom megremeg.

- Igen.

De nem szól. Lehajtja fejét és felsóhajt.

- H-Harry? Miért tetted ezt?

Fölnéz és apró mosolyra húzza száját.

- Szerinted?

- Szerintem mi? – értetlenkedem,mire elneveti magát.

- Szerinted miért csináltam? – felvont szemöldökkel néz rám.

- N-nem tudom – az igazat mondom. Fogalmam sincs.

- Na de mégis. Az emberek mikor szoktak csókolózni?

Némán figyelem.

- Mikor szerelmesek – tekintetét mélyen enyémbe fúrja,én pedig levegőt sem merek venni. – Legalábbis általában. Ez a jobbik ok – halványan elmosolyodik,de mosolyában szomorúságot vélek felfedezni. – Tehát ha szerelmesek… - suttogja és két kezével az enyémekért nyúl és magunk közé emelve tartja ott.

Ha szerelmesek. Úgy hatol a szívemig ez a mondat,hogy azt hiszem megőrülök. Hirtelen melegem van és úgy érzem ki kell mennem a levegőre,mert különben elájulok.

Ez nem lehet.

- Tudod Alice…Emlékszel amikor arról beszélgettünk,milyen érzés szerelmesnek lenni? – vár egy kicsit,én meg bólintok. – A bizsergés,a szívverés,a pillangók – felsóhajt és lehunyja szemeit. – Én ezeket érzem. Irántad – kinyitja szemeit és az én döbbenettől csillogó szemeimbe fúrja tekintetét. – Szerelmes vagyok beléd – suttogja.

Nem jutok szóhoz. A szívem mindjárt kiugrik a helyéről,és arcom olyan vörös,mint talán még soha. Nem tudom meddig bámulok rá tágra nyílt szemekkel,de sokáig. Ez biztos.

- Kérlek mondj valamit!

Fogalmam sincs mit mondhatnék.

- E-ez nem lehet.

Összeráncolt szemöldökkel néz rám.

- Ezt hogy érted?

- N-nem érezheted e-ezt.

- Miért? – csodálkozva vonja föl szemöldökét.

- H-hát ez egyértelmű,nem?

Fürkészően néz,majd kicsit megrázza fejét.

- Nem – határozottan cseng a hangja. – Egyáltalán nem egyértelmű. Megosztanád velem,kérlek?

Nagyot nyelek. Összekulcsolt kezeinkre nézek,majd vissza gyönyörű szép arcára,mely most kíváncsian vizslat.

- N-nézz magadra. Majd rám – suttogom elhaló hangon.

Ő pedig néz. Tetőtől talpig végigmér.

- Nem értem.

Ajkamba harapok.

- Hogy nézel ki? Hogy nézek ki? – csúszik ki a számon,mire arcán megdöbbenést látok. – Ki vagy? Ki vagyok? Mit csinálsz? Mit csinálok? H-Harry én egy senki vagyok – a sírás határán állok,az első könnycsepp már legördült fájdalmas arcomon – Senki. Semmit nem érek. Semmit,érted? – hangom elcsuklik kezemet kirántom az övéből. – Semmit. T-te hogy tudnál így érezni? Hogy lehetne,hogy Te esetleg belém… - nem bírom folytatni a  mondatot. – H-Harry,te engem nem… - nem bírom befejezni,keserves zokogásban török ki.

Könnyeim mögött látom döbbent arcát. Egy ideig csak sírok,ő pedig néz,majd hirtelen feláll.

- A kibaszott életbe már! – hangját felemeli,én pedig rögtön elhallgatok. Értem nyúl és újra karjaiba kap. A hálószoba felé tart,ahol óvatosan az ágyra tesz és fölém helyezkedik. Mozdulni sem merek,teljesen letaglóz. – Nem hiszed? Nem hiszed,hogy így érezhetek irántad? Bebizonyítsam? Hmm Alice? – szinte morogja. – Sokféleképpen be tudnám neked bizonyítani,ám – szemében egy sötét villanást vélek felfedezni. - Mutatok valamit – fölöttem térdel és ingének gombjait kezdi kigombolni,mire elhalva nézek rá,majd ledobja a földre – Látod? Látod Alice? – teljesen megbabonázva nézek rá. Meztelen felsőtestére téved tekintetem és érdekes dolgot fedezek fel. Harry hasán egy óriási pillangó van. A mellkasán lévő madár pár alatt egy újabb tetoválás helyezkedik el,ami egy pillangót ábrázol. – Tudod mi ez? – újra leereszkedik hozzám és szemeimbe nézve elmosolyodik. – Egy pillangó. Tudod miért? – olyan közel van,hogy érzem meleg leheletét. – Mert ezt érzem. Kis pillangókat a hasamba. Amiket előtted soha az életben nem éreztem. Ott csapdosnak a hasamba. Most is. Együtt mozognak össze-vissza. De összességében,mintha egyetlen egy nagy lepke beköltözött volna oda – halványan elmosolyodik – És miattad. Csak is miattad Alice – suttogja.

Percekig csak nézek rá. Bámulom. Soha életemben nem mondtak még nekem ilyeneket. A szívem hevesen verdes,majd’ kiugrik a helyéről. A szavai olyan melegséggel töltenek el,amit még sosem éreztem. És arra késztet,hogy higgyek neki. Nem teljesen. Csak egy kicsit. Egy kicsit,mintha kezdeném elhinni,hogy ez lehetséges.

- D-de m-miért? – a saját hangomat alig hallom.

Elmosolyodik.

- Nem tudom pontosan. Azt viszont igen,hogy amikor meglátlak,szétrobbanok az örömtől és hevesen ver a szívem. Hogy hozzád akarok érni. Hogy úgy kívánlak,mint még soha senkit sem – elakad a lélegzetem. - Nem akarom,hogy szomorú legyél és hogy,sírj. Látni akarom a mosolyod. A nevetésed. Azt akarom,hogy miattam legyél boldog. Boldoggá akarlak tenni,Alice – mondja határozottan. –Az egyetlen kérdés,hogy  Te hagyod-e ezt nekem. Boldoggá tennélek. Megtennék érted bármit. Vigyáznék rád. Megbecsülnélek Alice! Mellettem olyannak éreznéd magad,amilyennek igazából is kéne. Amilyen vagy.

Nagyot sóhajtok és lehunyom a szemeim.

- És tudod,milyen vagy? – szemem kipattannak,mikor megérzem fülemnél a leheletét. – Csodálatos. Gyönyörű. Gyönyörű,gyönyörű,gyönyörű,gyönyörű… - hajtogatja egyfolytában,én pedig nem bírom tovább,egy könnycsepp csorog le arcomon,amit egy másik követ.

- Miért sírsz? – meglepetten,aggodalmasan néz rám.

- N-nekem még s-sosem mondtak ilyen sz-szépeket – suttogom.

Hitetlenül néz rám,majd ajkát megérzem az arcomon,amint lecsókolja könnyeimet. Remegve sóhajtok fel.

- H-Harry – suttogom csukott szemmel.

- Alice – morogja és orrát az enyémhez dörgöli. Kinyitom szemem és hihetetlenül közelről látom meg izzó zöld szemeit. – Alice,kérlek!

- Harry? – nem értem mit szeretne.

- Alice,kérlek. Kérlek hadd csókoljalak meg! Kérlek,kérlek,kérlek,kérlek! – suttogva könyörög nekem. A szívem vadul ver és azt hiszem mindjárt elájulok. Nem bírok megszólalni,csak bólintok egyet. Csodálattal néz rám,úgy ahogy ezelőtt még senki. Egyre közelebb kerül arcomhoz,zihálva veszem a levegőt,legnagyobb megkönnyebbülésemre ő is. Mikor orrunk már összeér még egyszer megszólal: - Alice. Édes Alice – majd száját enyémre nyomja. Először lassan mozgatja azt enyém ellen,majd egyre mohóbban kéri táncra ajkaim,amik mozdulatlanul maradnak. Fogalmam sincs,hogy kéne csinálnom,félek,hogy elrontom. – Alice,kérlek. Kérlek mozdítsd meg a szád! – rekedtes hangjától végigfut rajtam a libabőr és engedelmeskedem neki. Ajkaim mozogni kezdenek,mire egy elégedett sóhajt hallok meg. Egyre jobban belejövök. Legalábbis azt hiszem. Élvezem,ahogy puha szája az enyémet súrolja. És végtelenül hálás vagyok neki,amiért nyelvét meg sem próbálja átdugni a számba. Csak csókol. Gyengéden,egyszerűen. Semmi extra. Csak csókol.

Fogalmam sincs meddig csókolózunk. Csókolózunk. Talán csak percek telnek el,talán órák. Egyet viszont tudok. Akarom Harryt. Akarom Őt.

20.fejezet

 Bocsánat a késésért. xx

~Alice

Kinyitom a szemeim és megijedek. Nincs mellettem senki. Ijedten ülök fel,majd észreveszek magam mellett egy lapot.

„ Dolgozni mentem,délután jövök. Addig elkészíthetnéd a desszertet.

Harry xxx

Ui. Ne menj sehová!"

Elvörösödve túrok bele a hajamba. A nappaliba megyek és meglepve nézek az órára. Fél tizenkettőt mutat. Régen sosem aludtam ennyit. Nem engedték.

Felveszek egy egyszerű pólót és melegítő nadrágot,amit Harry adott. Az övé. Csak egy idő után veszem észre,hogy öltözködés közben vigyorgok. Egyfolytában.

Csöngetést hallok. Meglepve rohanok az ajtóhoz és nyitom ki.

- Hellóóó! – mosolyog szélesen Louis. Öltönyben áll előttem két oldalán két kislány ácsorog,akik ugyanúgy néznek ki. Ikrek,olyan hat éves körül lehetnek.

- Sz-sziasztok.

- Harry?

- Dolgozni ment.

Louis csalódottan néz rám. Az egyik kislány szomorúan rángatja meg a kabátját.

- Harry bácsi nincs itthon?

Loui megrázza a fejét.

- Miért? – kérdezem.

- Öhm.Tudod, Eleanorral egy divatbemutatóra mennénk. Nincs túl sok kedvem,de megígértem neki.  Csak hogy nekem kéne vigyáznom az ikrekre. És gondoltam lepasszolom őket Harrynek – nevet fel.

- Ó – Harryt akarta megkérni,hogy vigyázzon rájuk?  Nem igazán tudom elképzelni,ahogy Harry velük játszik. Mondjuk babáznak. A gondolatra automatikusan elmosolyodom.

- De akkor mindegy. Megpróbálok valaki mást keresni… - mondja Louis és megfogja a kislányok kezét,hogy induljanak,amikor közbeszólok.

- Öhm. É-én vigyázok rájuk,ha gondolod.

Louis meglepetten néz rám.

- Igen? – vonja fel egyik szemöldökét.

Bólintok és elmosolyodom.

- De nem probléma?

- Nem.

- Hát akkor.. – néz felváltva,hol az egyik,hol a másik szőke hajú kis angyalkákra – Tudjátok ő Harry bácsi barátn – köszörüli meg a torkát – barátja. Itt lesztek vele egy kicsit,oké? Nagyon kedves lány,jól fogjátok magatokat érezni! – mosolyog,az ikrek meg hevesen bólogatnak. – Alice,ő itt Casie,a rózsaszín sálas,ő meg Lottie. A piros sálas – mutat rájuk felváltva. – Direkt más színű sálat tettem rájuk. Valamikor még én is összekeverem őket – dünnyögi,majd lehajol hozzájuk és mindkettőnek puszit ad. – Na futás befelé! – a két kislány elmosolyodik,majd beszaladnak mellettem a nappaliba. – Aztán jók legyetek! – kiált utánuk. – Vigyázz velük! Néha nagyon rosszcsontok ám! – rázza a fejét rosszallóan. – És köszönöm! – mosolyog.

- N-nincs mit.

Mosolyogva bólint és már elindul a lift felé,amikor megtorpan és visszafordul. Elém állva elmosolyodik.

- Ééés. Mi van Harryvel? – értetlenül nézek rá.

- H-hogy érted? Hát dolgozik.

- Nem úgy értettem – nevet fel hangosan.

- A-akkor? – jövök zavarba,mivel nem tudom mire gondol.

- Tetszik neked? – mondja ki és mélyen a szemembe néz.

- T-tessék?

- Szerelmes vagy belé?

Döbbenten nézek rá,miközben fejem lángol. Hosszú  másodpercekig nem bírok megszólalni. Louis meg csak néz és néz. Gondolom a válaszom várja,de a helyzet az,hogy már arra sem emlékszem pontosan.

- É-én – dadogok össze-vissza,de ennél több nem jön ki a számon.

- Értem – vigyorodik el olyan szélesen,úgy,ahogy én még embert nem láttam vigyorogni. Még mindig csak vigyorog,mikor még én teljesen lefagyva állok előtte. – Érem én. És ő? Mondott már valamit? – billenti oldalra fejét.

- M-mit?

- Szóval még nem – harapja be alsó ajkát. – De ne aggódj! Majd hamarosan! – kacsint rám.

Fogalmam sincs miről beszél.

- N-nem értelek,bocsánat.

Elneveti magát.

- Nem baj. Majd megértesz. Majd megérted… - az utolsó mondatot halkan motyogja az orra alatt,épp hogy megértem. – Viszont most lépek. Eleanor már vár és kapok a fejemre,ha elkésünk. Azt mondta,akkor nagyon mérges lesz – feje,mintha megvilágosodna és kajánul elvigyorodik – Habár.. Na mindegy. Még egyszer köszönöm! Majd jövök értük. A viszont látásra! – színpadiasan meghajol előttem, hátrálva a lift felé megy,majd eltűnik benne.

Még mindig értetlenül,elcsodálkozva bámulok utána,majd nem bírom tovább,elnevetem magam. Ez nem normális.

Becsukom az ajtót és az ikrek keresésére indulok. Harry szobájában találom meg őket,csendben ülnek az ágyon és a tévét nézik. Érdekes,hogy a nappaliban is van egy tévé,de valahogy mindenki ide jön be ha tévézni szeretne. Bár megértem,Harry ágya nagyon puha és kényelmes,nem mellesleg nagyon finom illata van. Harry illata keveredik még valami mással ami fogalmam sincs mi,de nagyon tetszik. Legszívesebben most is bebújnák oda,a paplanja alá és mélyen magamba színám azt a csodás illatot.

Te jó isten. Nem vagyok normális. Harry ágyának az illatáról ábrándozok. Megrázom a fejem és a lányok mellé ülök

- Mit szeretnétek csinálni?

A rózsaszín sálas,szóval Casie szólal meg.

- Most megy a kedvenc mesénk. Nézd velünk!

Mosolyogva bólintok és hátamat az ágytámlának támasztva közéjük ülök.

Érdeklődve nézem a mesét. Épp az egyik animációs figura esik el rollerozás közben a többiek meg ijedten állnak körülötte,amikor Lottie leveszi a tekintetét a képernyőről és rám néz.

- Te vagy Harry bácsi felesége?

Döbbenten nézek rá. Köpni-nyelni nem tudok,már a testvére is engem néz.

- N-nem – nyögöm ki.

- Miért? – néz rám nagy szemekkel Casie.

- Akkor a barátnője vagy?

- N-nem.

- De igen! Te vagy az ő szerelme! – mutat rám kis ujjával Lottie,majd Casievel együtt vadul bólogatva mosolyognak.

- Harry bácsi szerelmes beléd! – kacag Casie.

- N-nem. Nem – rázom a fejem vadul.

- És te is szerelmes vagy belé! – nevet Lottie. – És csókolóztok! Fúújj – fintorog egyet és Casie is így tesz.

- Fúúúj – helyesli testvérét.

Hihetetlen,hogy még a gyerekek is képesek zavarba hozni. Tudom,hogy csak össze-vissza jár a szájuk. Hisz gyerekek. De Louis már nem. És még mindig nem értem miről beszélt nekem az ajtóban. Nagyot sóhajtok,Lottie pedig közelebb húzódik hozzám.

- Súgok valamit! – mondja izgatottan,majd a fülemhez hajol és kicsi kezecskéivel töltsért formálva suttogja:

- Harry bácsi meg fog csókolni! – majd kuncogva visszaül a helyére és tovább nézi a mesét.

Idegesen harapok alsó ajkamba és hirtelen elszomorodom. Nem igaz. Harry sosem fog megcsókolni. Engem? Miért tenné? Mi oka lenne rá?

Nem értem miért szomorkodom ezen. Nem kéne. Nagyon nem. Csakhogy valahányszor arra gondolok,hogy Harry telt ajka sosem fogom az enyémhez érni, a mellkasomba szorítást érzek, nehezebben veszem a levegőt és sírhatnékom támad. Mi van velem?

Az ikrekkel jó elvagyok,meséket nézünk,beszélgetünk és társasozunk. A társasjátékot a nappaliban találtam a könyvespolcon.

Mikor megéhezünk csinálok spagettit. Gondolom inkább nem próbálkozok mással,nehogy felgyújtsam a házat. Este hat körül jár az idő,mikor kopogást hallunk. Kinyitom az ajtót. A szívverésem rögtön felgyorsul,a hasamba megjelennek a pillangók és zavartan sütöm le szemeim.

- Helló gyönyörűm! – mondja rekedtes hangján és tetőtől talpig végigmér.

- Sz-szia – motyogom alig hallhatóan.

Közel hajol hozzám és a fülembe suttogja:

- Megkapom a desszertem végre?

Megborzongok.

- N-nem értem miről b-beszélsz.

Még mindig fülemnél hallom halk nevetését.

- Majd megtudod. De előbb…

- Harry bácsi! – nem tudja befejezni a mondatot ugyanis az ikrek egyszerre visítva futnak felénk. Harry meglepve néz,majd leguggol és szorosan átölelve fogadja őket. Eszméletlenül aranyosak,így hárman.

- Hát ti?

- Louis lerakott minket!

- Ó,értem – hátravetett fejjel nevet.

- És a barátnőd meg vigyázott ránk! – tapsikol Casie.

- Ki? – ráncolja a szemöldökét Harry.

Zavartan próbálom előreomló hajammal takarni arcomat.

- Nem a barátnője! A felesége! – Lottie rosszalóan néz testvérére.

Harry feláll és beletúr hajába. Mintha zavart lenne,de gondolom csak én látom így.

- Öhm. Tényleg te vigyáztál rájuk?

- I-igen – bólintok

- Köszönöm.

- S-semmi – motyogom.

-  És jól elvoltatok? – mosolyog.

Bólintok,az ikrek meg mellém lépnek és átölelnek.

- Alice néni nagyon kedves! Vedd majd feleségül! – bólogat Casie.

Ők is nagyon aranyosak csak ezekkel a szövegeikkel teljesen zavarba hoznak és leégetnek Harry előtt. De ő csak áll és mosolyogva a szemembe néz.

- Rendben – alig hallom mély,dörmögő hangját,de ettől az egy szótól az ájulás határán állok.

Csipogó hangot hallok,Harry előveszi a telefonját.

- Loui írt. Mindjárt itt vannak. Öltözzetek,ki megyünk eléjük! – adja oda a kabátokat nekünk sorban. Én ügyetlenül vacakolok az enyémmel,mikor Harry megfogja a kabát egyik ujját és segít fölvenni azt.

- K-köszönöm.

A lifthez érve Lottie megszólal.

- Ott hagytam a sapkám!

- Visszamegyek érte,addig menjetek le! – szól Harry.

Beszállunk a liftbe,Casie és Lottie csap egy apró kis vitát arról,hogy ki nyomja meg a földszintet jelző gombot,mire tanácsolom,hogy nyomják egyszerre. Így sikerül végül leérnünk.

Már épp mennénk ki az ajtónk,amikor az nyílik és egy fiú lép be rajta,szőkésbarna hajjal. Az a fiú,akit múltkor Harry elzavart. Mikor meglát szélesen elmosolyodik.

- Hellóka – túr bele hajába. Végignézek rajta. Egy dzsekiben és fenekénél letolt piros csőnadrágban mosolyog rám.

- Sz-szia.

- A múltkor nem tudtam bemutatkozni. Conor vagyok – nyújtja a kezét és kezet rázunk.

- A-Alice

- Szép név. Na és ők? A gyerekeid? – néz az ikrekre.

- M-mi? Nem. Csak vigyáztam rájuk.

- Értem. És a barátod?

- N-nincs barátom.

- Ó. Hát ez nagyszerű hír! Ugyanis azt szerettem volna kérdezni,hogy esetleg nincs-e kedve eljönni valahova? Velem – vigyorog.

Döbbenten nézek,mikor meghallok egy hangot a hátam mögött.

- Nem,nincs kedve – Harry elém áll és nagyon úgy látszik,nincs túl jókedvében.

- Már megbocsáss de te ezt honnan tudod ilyen biztosan? Nem vagy a barátja. Egyáltalán ki a franc vagy te? - kérdezi Conor idegesen.

- Na ide figyelj,te kis suttyó. Először is ne merj még egyszer  ilyen hangnemben beszélni velem,különben betöröm a fejed,köcsög. Másodszor. Alice-t hagyd békén. Nem érdekel ki vagy,nem érdekel mit akarsz tőle,vagy milyen szándékkal tennéd azt. Csak hagyd békén – szinte morogja én meg döbbenten váltogatom köztük a fejem.

Conor elneveti magát.

- Különben?

- Ne akard megtudni – Harry kezei ökölbe szorulnak.

- Ó. A kis hősszerelmes. Mindent megtenne a lányért. Hánynom kell. De amúgy mindegy. Lehet a tiéd a kis szűz ribanc. De Alice! – fordul hozzám én meg levegőt se merek venni – Az ágyban én sokkal jobb vagyok! Majd hívj és lerendezünk egy menetet! – kacsint rám és akkor abban a pillanatban több minden is történik Először is úgy érzem mindjárt elsírom,magam és görcsösen szorítom az ikrek kezét,ők meg ijedten kérdezgetik tőlem,hogy most mi van. Mindeközben pedig Harry megindul Conor felé,és kezét ökölbe szorítva húz be neki egy hatalmasat. Majd még egyet. És még egyet.

- Harry! – sikítok,mikor Conor a földre kerül és Harry ráülve püföli tovább.

- Ezaz Harry bácsi! – kiáltja Casie.

- Hajrá Harry bácsi! – Lottie is lelkesen kiált föl,én meg szédülve nézem őket.

- Harry elég! – de nem hall.

Legnagyobb szerencsénkre a következő pillanatban Louis ront be az ajtón és Harryt a vállánál fogva próbálja felállítani.

- Harry elég ebből! – ordítja,mikor Harry újra közelebb kerül a földön fekvő fiúhoz és ütni kezdi újra. – Harold! – nem hallja. – Az isten szerelmére Alice remeg a félelemtől! – kiáltja,a következő pillanatban Harry keze megáll a levegőben.

Megfordul,feláll és kételkedve néz rám. Döbbenten nézem,ahogy elsöpri haját izzadt homlokából.

- Alice? – hangja bizonytalanul cseng. Most veszem észre,hogy tényleg remegek.

- Takarodj innen! – Louis a földön fekvőhöz szól aki gyorsan feltápászkodik és a lifthez siet,melyben eltűnik. – Harry – csóválja a fejét. – Most mennünk kell,sajnálom - az ikrek kezéért nyúl akik szó nélkül sétálnak ki vele az ajtón. Louis még egyszer Harry szemébe néz és megveregeti a vállát,majd végleg eltűnnek.

- Alice? – remegő hanggal lép egyet előre,én meg egyet hátra. Arcán döbbenetet és csalódottságot látok. – Alice! – lépked még mindig előre,én meg hátra egészen míg a falnak nem ütközök. Felemeli kezét és arcomhoz nyúl,de elhúzódom. Nagyot nyel. – F-félsz t-tőlem?

Csak bámulok és bólintok.

Arca teljesen eltorzul.

- N-ne.K-kérlek ne – suttogja és megdöbbentő dolog történik. Térdre hull előttem és úgy néz fel rám. – Kérlek ne,Alice! K-kérlek,kérlek! – hangja könyörgő,ami szívembe markolva kelt bennem furcsa érzéseket. Kezeit lassan körbefonja derekam körül,mire kicsit megremegek,de hagyom neki. – Kérlek ne! – nagy szemeiből egy könnycsepp folyik le. Majd egy újabb és egy újabb. Nem tudom megszólalni egyszerűen letaglóz a látvány. Feje egy vonalban van hasammal,így mikor hozzám bújik fejével,a bőröm égni kezd. – Alice,k-kérlek ne m-menj el. Kérlek,kérlek,ne hagyj el! – erősen szorít.

Fogalmam sincs mit gondoljak. Néhány perccel ezelőtt ez a férfi,majdnem agyonvert egy embert, ráadásul fogalmam sincs miért. Most pedig itt térdel előttem,és azért könyörög,hogy ne menjek el.

És bármennyire is megrémített az előbbi jelenet rá kell jönnöm valamire. Ha akarnék se tudnék elmenni. Nem bírnám elviselni,hogy talán soha többet nem látom.

- H-Harry.N-nem megyek el – alig hallhatóan suttogom.

Érzem ahogy megdermed és felnéz rám.

- K-komolyan?

Bólintok,mielőtt meggondolnám magam. Egy újabb könnycseppet látok arcán lefolyni. Le szeretném törölni. Nem akarom,hogy sírjon.

- K-köszönöm – suttogja és még mindig térdelve megölel.

Tehetetlenül állok,mígnem ő is lassan föláll és már fentebb néz le rám.

- Köszönöm – fogja meg mindkét kezem. Érintésére sóhajtok egyet. Ha akarnék se tudnék elhúzódni. De igazából nem is akarok. Azt akarom,hogy fogjon és öleljen. Hogy soha ne engedjen el.

- H-Harry?

- Igen?

Egyvalami zakatolt folyamatosan a fejembe és nem bírtam kiverni belőle.

- M-miért csináltad e-ezt? – megint beugrik a kép mikor Conor a földön fekszik,Harry pedig rajta ülve üti.

- Alice én… - nagyot sóhajt. Egyik kezével fülem mögé simítja előreomló tincsemet,majd arcomon pihenteti hatalmas tenyerét. Lehunyja szemeit és szorosan összeszorítva azokat fújja ki hosszan a levegőt. Kinyitja szemeit és igéző zöld szempárja az enyémbe fúródik. – Alice én.. – de nem fejezi be. Az ajkamra néz,majd vissza a szemembe. Döbbenten nézek,és meg akarok szólalni,de már nem tudok. Nem tudok,ugyanis a következő pillanatban lehajol hozzám, és ajkát az enyémhez érinti.

19.fejezet

~Harry

Tágra nyílt szemekkel néz rám.

- Ezt miért csináltad?

- Mit? – tettetem a hülyét.

- Miért zavartad így el?

Erre pontosan  én sem tudom a választ. Csak megláttam és az első gondolatom az volt,hogy Alice nem beszélhet vele.

- Mert...Öhm. Nem volt szimpatikus.

Még mindig értetlen fejjel csak néz.      

- Mindegy – mondom,majd ismét eltűnök a fürdőben.

Az ágyban fekve várom,hogy Alice elkészüljön a tusolással. A telefonomat nyomkodom,ami a legkevésbé sem köt le. Mikor jön végre ki? Normális az,hogy ezt ennyire várom?

Néhány perc múlva lépteket hallok. Alice felkontyolt hajjal jön felém. Meztelen felsőtestem láttám ismét zavarba jön,ezért megbotlik a szőnyegben.

- Csak óvatosan!

 Hirtelen eszembe jut valami és elmosolyodom.

- Befonhatom a hajadat?

Megtorpan.

- M-miért?

- Nem tudom. Nagyon szép a hajad. Még nem láttam befonva. Légy szíves – nézek rá nagy szemekkel,mire a szája széle megrándul az elfojtott mosolytól.

- Rendben – bólint és leül az ágyra törökülésben.

Mögé térdelek és a hajához nyúlok. Puha és selymes. Kiszedem belőle a hajgumit,majd az éjjeliszekrényhez nyúlok a fésűért. Óvatosan fésülni kezdem,nehogy meghúzzam véletlenül.

- Szólj ha húzom!

- Oké – neveti el magát csöndesen.

Fonni kezdem gyönyörű szép hosszú haját. Még nem igazán csináltam ilyet,csak amikor Louis kicsi ikerhúgai meg nem kértek rá. Olyan aranyosan néztek,nem tudtam ellenállni nekik. Bár mikor végeztem kissé furcsa tekintettel néztek a tükörbe. Való igaz,nem lett valami csodálatos a két fonás,de azért megköszönték és biztosítottak róla,hogy nekik így is teljesen megfelel. Louis húgai egyébként imádnivalók. Többször vigyáztam már rájuk Louival.

- Kész is! – szólok,majd magam felé fordítom. Megint megállapítom,hogy nem vagyok egy művész,de azért nem lett olyan rossz. Bár lehet,hogy ez csak Alicenak köszönhető,hiszen bármilyen a haja,gyönyörű arca úgyis elveszi róla a figyelmet.

- Megnézem a tükörben – pattan fel én meg nevetve figyelem ahogy a fürdőbe fut.

Egy perc sem telik el,máris siet vissza hozzám.

- J-jó lett – mosolyodik el.

A hátára dől és magára húzza a takarót. Én is így teszek,ezzel kissé lehúzva róla a paplant.

- Hé! – nevet és visszahúzza azt. Én pedig megint vissza magamhoz. Néhány percig folytatjuk a kis játékunkat majd felé fordulva elmosolyodom.

- Tudod..ha közelebb jönnél hozzám,kényelmesebben elférnénk.

Apró mosollyal a száján vörösödik el és szólásra nyitja a száját,de mielőtt bármit is mondhatna átkarolom és magamhoz húzva szorosan karjaimba zárom.

- Így  mindjárt jobb – suttogom.

Érzem akadozó lélegzetvételeit csupasz bőrömön és sűrű szívritmusát,ami gyönyörűen szól az enyém mellett.

- Miért van rajtad melltartó? – kérdezem hirtelen,miután megérzem,hogy pólója alatt nem meztelen.

- T-tessék? – döbbenten húzódik arrébb,de csak egy kicsit ó,mert nem engedem tovább.

- Jól hallottad! – vigyorgok rá. Tulajdonképpen pontosan tudtam miért van rajta. Egyszerűen csak imádom amikor elpirul.

- H-hát,m-mert…- megakad.

- Jól van. Értem én – kacsintok rá. Megkönnyebbülten sóhajt fel,azt hiszi ennyi volt – De nem kényelmetlen? Ne segítsek levenni?

- Harry! – szól rám égő vörös arccal.

- Bocsánat – vigyorgok.

Csöndben nézem,ahogy Alice fekve mozgolódik a helyén,majd végre megtalálva a kényelmes pózt nyugton marad.

- Mi a kedvenc színed? – meglepve néz rám.

- Miért?

- Csak érdekel.

- Ööö. Nem tudom. A szivárvány.

Válaszán mosolyognom kell.

- Neked?

- Nekem a kék. Kedvenc állat?

- Miért kérdezel ilyeneket? – nevet szégyenlősen.

- Mondtam már. Csak kíváncsi vagyok. Nos?

- Hát talán az elefánt.

Meglepetten nevetem el magam.

- Az elefánt? Miért?

- Nem is tudom. Olyan aranyosak. De a kutyákat is nagyon szeretem. Kiskoromban  mindig akartam egyet. Meg elefántot is. Csak gondoltam azt végképp nem kaphatok. Így maradtam a kutyánál – mondja komolyan,belőlem meg kitör a nevetés.  - Most mi az?- neveti el magát ő is.

- Elefántot akartál? – nevetek még mindig.

- Ühüm – bólogat vadul.

- És kaptál?

- Nem. És kutyát se – mondja elszomorodva. – És neked mi a kedvenc állatod?

- A pingvin.

- Pingvin? – néz csodálkozva. – Miért?

- Mert olyan aranyosak,amikor összebújnak a hidegben. Attól függetlenül,hogy ez létszükség kérdése – nevetek fel. – Kedvenc étel?

- Csoki – csillan fel a szeme,én meg csak nevetek. – És a nutella. Bár még csak nálad ettem ezeket.

- Akkor holnap veszek neked valami csokit.

- Köszönöm. Neked?

- Hmm. Bolognai. Alice módra – mosolygok ő meg nevet.

- Az volt az első főztöm,úgyhogy ne kritizáld!

- Sose tennék ilyet! Nagyon finom volt.

Kételkedve vonja fel szemöldökét.

- Nem hiszel nekem?

Elmosolyodik.

- De igen.

- Akkor jó – felé hajolok és puszit nyomok arcára. Mosolyogva süti le a fejét. – Kedvenc nap?

 - Szombat.

- Nekem is – szólok elégedetten.

Elneveti magát.

- Naplemente vagy napfelkelte? – kérdezi hirtelen.

- Öö. Nem is tudom. Ezen még nem gondolkodtam. Neked?

- Napfelkelte.                  

- Miért? – mosolygok.

- Uhm. Ez így lehet,hogy furcsán fog hangzani. Sz-szerintem… A naplemente is szép. De olyankor,elmúlik valami. Talán csak egy nap az. De akkor is. Elmúlik és nem ismétlődik meg még egyszer. Nem fog újra megtörténni. Vége van. És aztán egyre sötétebb lesz,mígnem teljesen besötétedik. Nem szeretem a sötétet – suttogja maga elé – A napfelkelte pedig egy új napot jelent. Új nap. Új esély. Egy új r-remény. T-talán…- nem fejezi be,megakad.

- Értem – tudom mire gondol.

Pár percig  csak bámulunk csendben magunk elé,majd felteszek egy kérdést,amit már rég meg akartam kérdezni.

- Voltál már valakivel?

Értetlen szemekkel néz rám.

- T-tessék?

- Szűz vagy még?

Elkerekedett szemekkel vörösödik el és zavartan kapja el tekintetét. Gyors hangulatváltozását magamban mosolygom csak meg.

- Hmm? – ujjaimmal álla alá nyúlva próbálom rákényszeríteni,hogy rám nézzen. Fejét sikerült magam felé fordítanom de még mindig nem néz szemembe. – Alice? Nézz rám kérlek! – végre sikerül elkapnom tekintetét,mely csak zavartságot tükröz. – Alice! – nevetek halkan.

Aprót bólint,mire egy pillanatra a szívem kettőt dobban egy helyett,elhúzza fejét és beletemeti a párnába. Halk morgást hallok felőle.

- Tessék? – nevetek.

Megint morogni kezd a párnába.

- Így nem hallom! – kezemmel végigsimítok oldalán,mire megdermed,de tovább motyog. – Alice!

Kissé felemeli fejét,de még mindig a párnába süllyeszti.

- Ajj Harry!

- Mi az? – hangosan nevetek. Eszméletlenül aranyos.

- M-miért kell ilyeneket k-kérdezned?

- Bocsánat. Csak azt hittem kérdezz – feleleket játszunk. És csak kíváncsi voltam.

- N-nem igaz.

- Tessék? – kérdezem meglepetten.

- P- pontosan tudtad a választ! – rám elemi tekintetét és beleharap alsó ajkába. Ez a mozdulat kissé elveszi a figyelmemet így nem válaszolok rögtön.

- Nem.

- De! – és legnagyobb meglepetésemre elneveti magát.

- Neeem.

Vadul bólogat.

- Miért tudtam volna?

Elgondolkodva billenti kicsit oldalra fejét.

- Hát tudod rólam,amit tudni lehet. És egyébként meg. Nézz rám – fintorogva méri végig magát. Én is így teszek,kivéve a fintorgást. A talpától kezdve a formás combján keresztül,a gyönyörű szép arcáig végigmérem. Nem találok rajta semmi kivetnivalót. Minden apró kis  bőrhiba,folt,ütés,vagy vágásnyom hozzá tartozik. Mind hozzá tartoznak. És ezekkel együtt találom Őt ellenállhatatlannak.

- Nézlek – suttogom. Nézem azt az igéző barna szemeit,a hosszú szempillákkal. A puha száját. Minden bizonnyal puha. Szívesen oda érinteném hozzá ajkaim,hogy megbizonyosodjak róla. – És pontosan mit is kell nézni?

- Hát hogy mennyire..                      

- Gyönyörűséges vagy?

Zavartan felnevet.

- Öhm. Nem. Nézz meg jól! Senki sem akarna velem lenni.

- Én igen – csúszik ki a számon. Értetlenül,zavartan néz szemeimbe.

- T-tessék?

- Öhm. Semmi. Bocsánat. Mindjárt jövök – pattanok fel és beviharzok a fürdőbe.

A mosdókagylóra támaszkodva nézek idegesen a tükörbe. A pillangók a hasamba hevesen verdesnek,a szívem majd kiugrik a helyéről. Nem bírom ezt tovább. Akarom őt. Most azonnal. De nagyon félek. Félek,mit reagálna. Megijedne. És visszautasítana,amit nem bírnék elviselni.

Gyorsan levetkőzöm és újra lezuhanyzom forró testem jéghideg vízzel,hogy lenyugodjak. Mindenhol.

Alice csukott szemmel fekszik,mikor megérkezem. Lekapcsolom a villanyokat. Mellé fekszem,magam felé húzom kicsit a takarót. Kipattannak szemei.

- H-Harry?

- Igen?

- O-oda bújhatok hozzád?

Hitetlenül elmosolyodom,a lepkéim megint feltámadtak.

- Már kérni akartam – suttogom és szorosan karjaimba zárom.

Álmosan nyitom ki a szemeim,a gyenge karok még mindig ölelnek. Haja kócosan fekszik mellette. Óvatosan kibújok szorításából,és kimegyek a szobából. Ma benézek az étterembe,így gyorsan kapkodom a készülődéssel. Alice még mindig nem kelt fel,így egy lapra írok neki,hogy dolgozni mentem,délután jövök. Mellé teszem a lapot és körülnézek a szobában. Megakad a gitáron a szemem,így hirtelen ötlettel vezérelve tokjába téve veszem fel a hátamra és lépek ki az ajtón.

Az étterembe érve rögtön az irodába készülődöm ami egy melléképületben helyezkedik el. Van néhány papírmunka számomra. Sóhajtva kezdek neki,de egyszerűen nem bírok koncentrálni. Eszembe jut Ő. Azt mondtam neki pincérként dolgozom itt. Ami részben igaz is,ha nem vesszük figyelembe,részben enyém a vendéglő.

Eszembe jut a szája,amint idegességében vagy zavartságában beleharap. Ettől egyszerűen megőrülök így eldobva a papírokat idegesen állok fel. A szobában járkálok össze – vissza néhány percig,majd tekintetem a gitárra téved. Nem tudom pontosan miért is hoztam ide. Rég gitároztam.

Kiveszem a tokból és behangolom. Játszani kezdek egy régen tanult dallamot,amit tovább viszek egy általam kitaláltba. Ettől pedig hirtelen jön egy ötlet. Gyorsan papírt,és ceruzát ragadok és vadul írni kezdek egy szöveget. Mikor befejezem,zenét is írok hozzá. Nem tudom meddig csinálom ezt. Teljesen belemerülve koncentrálok egyetlen egy dologra. Hogy mit is érzek valójában.

Mivel az időt jól elszórakoztam a művészi énem kitörésével,tovább kellett bennmaradnom.

A kocsihoz sietek,remélem Alice rendben van. Zuhog az eső,ahogy itt általában. Hosszú utcákon vezetek végig,egyszer oldalra nézek és megakad a szemem valamin. Egy tetováló szalon. Hirtelen fordulva jobbra, parkolok le előtte. Itt az ideje egy új tetkónak.

Sajnalom, ma nem tudtam hozni részt.Ha minden jól megy,holnap hozom.xx

18.fejezet

~Alice

Harry megállítja az autót és rám néz.

-Egy perc és jövök. Ne menj sehová – mondja,kiszáll az autóból és magamra hagy.

Kíváncsian lesek ki az ablakon,hogy merre megy.Befordul a sarkon,így eltűnik a szemem elől.

Sóhajtva nézek kifelé a szélvédőn. A nap már lemenőben van. Nem igazán vannak az utcában, egy-két ember sétál csak errefelé. Hova akar Harry ilyenkor menni?

Annyira rossz volt őt úgy látni. Olyan szomorúnak és elkeseredettnek. A szívem szakadt meg,mikor megláttam szemeiben az első könnycseppeket. Legszívesebben letöröltem volna arcáról,de nem mertem. Ahhoz is nagy bátorság kellet,hogy megöleljem. Hallottam hevesen dobogó szívét,amint meztelen teste nekem feszült. Furcsa érzéseket keltett bennem,de bármennyire is furcsán hangzik tetszett. Tetszett ahogy izmos karjaival körülölelt. Kellemes érzés volt puha bőréhez simulni.

- Itt is vagyok tündér! – gondolataimat egy bizonyos hang akasztja félbe. Harry a kezében egy papírzacskóval beül mellém és a kezembe nyomja azt.

- Mi ez? – nézek be a csomagba,melyből hő fut ki. Különféle muffinok egymás hegyén-hátán gőzölögnek.

- Ha esetleg megéheznénk – mosolyog rám.

- Hova megyünk?

Elneveti magát.

- Néhány perc múlva megtudod – indítja be a motort.

Egy parkolóba kanyarodunk,ő leállítja a motort és az ajtómhoz sétál,hogy kinyissa nekem. Félénken mosolyogva fogom meg segítségért nyújtó kezét. Bezárja a kocsit és megfogja a kezem,amelyikben nincs a sütikkel megrakott csomag. A mozdulatra,mintha a szívem egy pillanatban kettőt vert volna egy helyett. Megindul én pedig megyek vele.

A szemem nagyra nyílik mikor meglátok valamit.

- Hú,de szép – csúszik ki a számon. Tátott szájjal bámulom a naplementében tündöklő hatalmas London Eye-t.

- Reméltem,hogy tetszeni fog – mondja.

- I-de jöttünk?

- Igen.

- És f-fel is megyünk? – kérdezem rémülten és megtorpanok.

- Igen.

- Én n-nem igazán…Szóval én n-nem… – dadogok össze-vissza,mire furán néz rám.

- Miért?

Lehajtva fejemet motyogok. Ujjával megemeli állam ezzel kényszerítve,hogy emeljem fel a fejem.

- Nem hallom mit mondasz. Megismételnéd kérlek? – mosolyog.

- Szóval én f-félek a magasban – nyögöm ki végül.

Elgondolkodva  pásztáz néhány pillanatig.

- Nem baj – mondja és a kezemnél fogva húzni kezd. Próbálok ellenállni,kibújni szorításából,de erősen tartva húz maga után.

- D-de H-Harry! – szólok felháborodva.

- Igen kedves? – néz hátra néhány másodpercre.

- É-én nem szeretnék. Rosszul leszek! – próbálom leállítani.

- Majd elkaplak,ha elájulnál! – hátra se néz.

- H-Harry k-kérlek – suttogom,mire végre megáll velem szembe – R-rendes vagy,hogy elhoztál ide,de nem merek oda felmenni. Inkább csak nézzük lentről.

- Oké.Onnan is nézzük. Amíg odasétálunk – bök a pénztár felé,ahol a jegyeket árulják a fölszállásra.Idegesen nézek rá.Mélyen a szemembe néz,amitől én rögön elgyengülök és pislogva próbálok észhez térni. – Kérlek. A kedvemért – szinte dorombol,miközben megfogja egyik hajtincsemet és arcomon végigsimít vele. –Én is elmentem a temetőbe  - suttogja.

A számba harapok. Igen,ő is megtette amitől eddig félt. Most talán rajtam a sor. – Hmm? – néz rám nagy szemekkel.

- R-rendben – adom  meg magam. Mosolyogva felém hajol és puszit nyom arcomra.

- Nem lesz olyan rossz – suttogja fülembe,mire egész testemben megremegek.

Emelkedünk.A kabin emelkedni kezd én pedig teljesen pánikba esek. Csak mi vagyunk itt. Felszállás előtt láttam,hogy Harry mintha tárgyalt volna a pénztárossal. És nagyon remélem, hogy rosszul láttam azt,hogy sokkal többet fizetett,mint a két jegy ára.

- Gyere! –nyújtja felém a kezét. Bizonytalanul elfogadom,ő pedig a kabin széléhez húz. Újra rám tör a pánik egy nagyobb hulláma így leszorított szemmel torpanok meg.

- I-nkább ne,Harry – suttogom.

Harry elengedi a kezem és néhány másodpercig csak a légzésünket hallom. Nem értem mit csinál most,de nem merem kinyitni a szemem,hogy megnézzem. Lépéseket hallok,a következő pillanatban pedig egy testet érzek mögöttem. Közel hajol hozzám és a fülemhez hajol.

- Alice. Kicsi Alice,nem kell félned – suttogja. Egész testemben megremegek,mikor leheletét megérzem arcomon. Érzem,ahogy az erős kezek óvatosan  megfogják vállaimat és gyengéd simításokkal illetik.

- Ne félj. Minden rendben. Bízz bennem – morogja,majd előre kezd tolni. A lábaim automatikusan megindulnak,a kezemet magam elé teszem. Addig megyünk míg tenyeremmel meg nem érintem az üvegfalat. Szemeimet szorosabban szorítom össze,nem fogom kinyitni.

Harry közelebb jön hozzám,mellkasával megint a hátamnak nyomul. Erős karjai lassan körbefogják oldalam. Érintésére bőröm kellemes bizsergésbe kezd.

Jobb kezét arcomhoz emeli és végigsimít rajta,a hajamat pedig hátrafésüli. Ujjaival arcomat cirógatja,mire egy sóhaj szökik ki ajkaimon. Nem látom magam,de gondolom fejem már sokkal vörösebb a kelleténél. Két kezét végigsimítja oldalamon,majd megáll a csípőmnél.

Megfogja a pulcsi szélét ami rajtam van és bedugja alá a kezét. Megugrok kicsit,keze hideg,mégis melegség tölt el amikor ujjai játékosan köröznek libabőrös csípőmön.

- H-Harry m-mit cs-csinálsz? – suttogom elgyengülten. Miért van mindig ez mikor megérint? Egyáltalán miért érint meg?

- Tetszik,mikor ilyen piros az arcod. Szeretem a pirosat – a fejem kétségtelenül ég,a színe pedig már cseppet sem falfehér,mindinkább vörös.

- H-Harry.

- Alice – monja ő is nevemet.

- H-Harry kérlek…

- Istenem Alice. Imádom a nevemet a szádból hallani. Megőrjít – rekedt hangjában valami számomra ismeretlen bujkál,amitől kissé megijedek. Szemem még mindig szorosan csukva tartom,mikor először csak leheletét,majd száját is megérzem nyakamon. Zihálva mozdítanám a karom,hogy elhessegessem onnan,de ő lefogja azokat.

- Shh – mormolja nyakamba – ne félj. Minden rendben.

 - De H-Harry..- nem tudom befejezni,mivel egy éles morgást hallok. Megilletődve próbálok rájönni mi is volt ez. Ajkait nyakamra tapasztva puszikat hagy minden részén.

- H-Harry k-kérlek…- próbálkozom de megint elhallgattat ,mikor keze följebb csúszik a pulóver alatt a testemen.

- Mondd még egyszer – morogja. Nem tudom pontosan mire gondol,de mikor valami nedveset érzek nyakamon zihálva ejtem ki nevét a számon. Nyelvét végighúzza bőrömön én pedig fájdalmasan felnyögök. Fogalmam sincs mit csinál elem de azt hiszem ha eddig nem,most kezdek megőrülni.

- Harry h-hagyd abba – próbálom határozottan mondani, valószínűleg teljesen sikertelenül.

- Biztos ezt szeretnéd?

Kezei még mindig a csípőmnél és hasamnál simogatnak kellemesen. Azon kívül,hogy teljesen megijedek,mert érintését kellemesnek találom azon gondolkodom,hogy igazából nem szeretném.Nem szeretném ha abba hagyná.

- I-gen – suttogom erőtlenül.

A következő pillanatban hatalmas keze még feljebb csúszik,melltartómon érzem érintését. Ezzel együtt kipattan a szemem, kezem az övé után nyúl és döbbenten nézek magam elé.

Nincs időm felháborodva hozzá fordulni,mivel meglátom azt ami az üvegen túl van. Szájtátva nézek szét.

- Ez gyönyörű – mondom ahogy meglátom Londont. A nap még épp hogy nem ment le teljesen,a szürkületben még látszanak a jól ismert piros telefonfülkék.

- Igen.Az – hangja kizökkent bámészkodásomból és akkor jövök rá,hogy fent vagyunk. Ijedten nézek a mélységbe,ami alattunk tátong és azonnal visszacsukom szemeim.

- Alice,ne – hallom a hátam mögül. – Nyisd ki a szemed.

Hevesen megrázom a fejem mire egy sóhajt hallok. Kezeit megint csípőmön érzem,mire megdermedek.

- Végül is nem baj. Eljátszhatjuk megint úgy,mint az előbb. Nekem nem probléma. Én nagyon élveztem – kihallom hangjából azt a huncut mosolyt,ami most biztos száján terpeszkedik. – Hát jó… - kezei ismét fölfele indulnak de még idejében elkapom őket.

- N-ne!

- Nyisd ki a szemeid tündér.

Rendben. Ki fogom nyitni a szemeim. Megpróbálom. Nagy levegőt véve bólintok,mire kezeimet megszorítja.

- Csak szépen lassan.

Hüvelykujjával körözni kezd kézfejemen,ami teljesen megnyugtat. Lassan nyitom ki,ahogy ő is mondta. Csak Londont látom a mélységet nem.

- Nézz le!

- N-nem –rázom a fejem. Kezeit szorosan összekulcsolja enyéimmel és a fülembe suttog.

- Nézz le. Nem lesz baj. Tartalak. Nem engedlek el – és én úgy döntök hiszek neki.

Fejemet lejjebb engedve nézek le. Először rögtön visszahúzódnék,de az erős karok nem engednek.

- Foglak Alice. Foglak. Nem foglak elengedni.

Nem enged el. Szorosan tart, míg én lenézek,hogy lássam mi történik alattunk.

Egy hatalmas rózsaszínű valamit látok meg amit egy kislány tart az egyik kezében,míg a másikkal anyukája kezét fogja. Ilyen messziről nem látszanak az arcok,de még látni lehet,ahogy a kislány letép a rózsaszínből egy kicsit és beletömi a szájába. Akkor jövök rá,hogy vattacukor az.

- Ugye nem is olyan félelmetes? – hallom még mindig a hátam mögül.

- N-nem.Tényleg nem.

Néhány percig még állunk ott belefeledkezve gondolatainkba,majd úgy döntök azért ennyi bőven elég volt és visszahúzódóm az üvegtől. Harry leül a földre hátát nekitámasztja a kabin ülésének és kezébe veszi a zacskót,ami eddig a padon pihent.

- Még van egy kis időnk. Gyere- biccent fejével maga mellé. Helyet foglalok mellette . – Milyet kérsz? – keresgél a zacskóban.

- Öhm van valami csokis ? – csillan fel a szemem,ő meg nevetve nyújt oda nekem egyet.

- Az én kedvencem a banános – mondja,amint beleharap egybe.

Egy ideig csönd telepszik ránk. Kicsit feszülten nézek ki az ablakon újra. Már teljesen besötétedett, London fényei kigyúltak.

Tekintetét magamon érzem,így zavartan hajtom le a fejem és úgy majszolom a muffinomat.

Percek telnek egy így,tekintete szinte lyukat éget arcomba. Nem szól semmit,csak néz. Ezzel pedig az őrületbe kerget. Egy idő után nem bírom tovább,felkapom a fejem és értetlenül nézek rá.

- M-mit nézel egyfolytában? – szögezem neki a kérdést. Meglepetten néz rám,szája vigyorra húzódik.

- Természetesen téged, édes – gödröcskéi mélyen látszódnak arcán.

- D-de m-miért? – teljesen zavarba jövök egyenes válaszától.

Beleharap alsó ajkába,amitől én kis híján elájulok.

- Mert nem bírom rólad levenni a szemem.

Válaszától lesokkolódom és értetlenül nézek gyönyörű zöld szemeibe.

- M-miért?Van r-rajtam valami? – nyúlok rögtön arcomhoz és tapogatózva simítok rajta végig hátha egy süti darab a szám szélén maradt.

Hátrahajtott fejjel nevet a fejét rázva. Nem értem ezt a reakciót,így idegesen várom hogy abbahagyja.

- Hát..attól függ hogy érted – mosolyog rám.

- Hogy-hogy hogy értem? – ráncolom a homlokom.

- Hát van rajtad ruha…Amit mellékesen megjegyeznék,hogy szívesen letépném rólad – döbbenten nézek rá,a szívem pedig hülyén dobog össze vissza – Ezen kívül ott van rajtad az a gyönyörű barna szemed. Amibe ha belenézek teljesen elbűvöl és azt se tudom hol vagyok,mit csinálok,egyáltalán ki vagyok – mélyen a szemembe néz én pedig levegőt sem merek venni – Az pisze kis orrod. A formás alakod. És az az édes szájad. Amit akkor szeretek a legjobban,ha mosolyog. Ha miattam mosolyog. És őszintén? Akkor még jobban szeretném ha magamon érezhetném – szinte morogja.

Egyre közelebb kerül arca hozzám, érzem a leheletét arcomon. El szeretnék húzódni,de egyszerűen nem bírok. Fogságban tart gyönyörű csillogó tekintetével. Rózsaszín nyelvét kidugja ajkai között és megnyalja azokat.  Megbabonázva figyelem a mozdulatsort,mígnem száját meg nem érzem nyakam és vállam találkozásánál. Fejét kisfiúsan belefújva hümmög egyet és puszit nyom rá. Sóhajtva élvezem érintését.

Félnem kéne tőle,de nem teszem. Valamiért megnyugtat,hogy ilyen közel tudhatom magamhoz. Másrészt pedig a gyomromban egy csomó keletkezik amit pillangók röpködnek körül.

- Alice? –dörmögi nyakamba.

- I-igen? – alig bírok megszólalni.

- Ez j-jó érzés? – kérdése teljesen letaglóz. Szája érintésére figyelek még mindig a bőrömön. – Válaszolj! – hangja,mintha könyörögne.

- I-igen – nagyot nyelve suttogom.

- Nem hallottam! – morogja,a következő pillanatban pedig beleharap bőrömbe. Apró sikoly csúszik ki a számon és zihálva próbálom kezemmel eltolni sikertelenül.

- Igen H-Harry – próbálom hangosabban mondani.

- Hmm – újra megérzem fogai érintését,mire bepánikolok.

- Harry k-kérlek. M-megijesztesz.

Ebben a pillanatban megdermed úgy ahogy van. Mélyről előtörő szuszogását hallom csak.

- Alice?

- Igen?

Elhúzódik és elém ülve beletúr a hajába.

- F-félsz tőlem? – néz rám nagy szemekkel.

- T-tessék?

- Félsz tőlem? – tekintetében ,mintha csalódottsággal vegyített szomorúságot vélnék felfedezni.

Nem tudok rögtön válaszolni. Félek tőle? Nem. Én nem félek tőle. Miért félnék? Eddig csak segített nekem. Beavatott a titkába. Nem félek tőle. Attól félek amit érzek. Mikor megérint. Mikor meglátom. Vagy amikor egyszerűen csak rá gondolok. Félek attól a hülye érzéstől a hasamba és attól a hülye bizsergéstől is a testemen. Nem beszélve a harsány szívdobogásomról.

És persze megijesztett az előbbi tette. Nem tudom,mit akar elérni az ilyen fajta magánakcióival,de megrémiszt. És egyben kíváncsivá is tesz.

- Nem félek tőled Harry – jelentem ki határozottan a szemébe nézve.

- Nem? –bizonytalanul összeráncolja homlokát.

- Nem –apró mosoly húzódik a számon. – Csak megijedtem. Nem értem mit csináltál – veszem halkabbra hangomat.

Fürkészve nézeget egy darabig.

- Bocsánat – hangja teljesen őszintének cseng,ahogy szeme is. – Ne haragudj rám kérlek – annyira kisfiúsan ártatlanul néz rám,hogy azt hiszem elolvadok.

- Semmi baj Harry – vörösödve sütöm le szemeim.

- Akkor nem haragszol?

- Dehogyis – rázom a fejem hevesen. Hogyan tudnék rá haragudni?

Mély sóhajt hallok majd hirtelen egy puszit kapom jobb arcomra.

- Megérkeztünk.

Felkapom a fejem és akkor veszem csak észre,az óriáskerék megállt,ki kéne szállnunk.

Feltápászkodik,kezét nyújtva nekem húz fel. Mikor kilépünk a kabinból még odasúgja nekem:

- Egyébként… Ne félj. Majd meg fogod érteni mit is csináltam valójában.

Harry lakásába visszaérve, lezuhanyzom és felveszem  az egyik tiszta pólóját. Már megszoktam ezekben lenni. Megszoktam azt a kifejezett Harry illatot ami belőlük árad. Sőt. Egyik pillanatban azon kapom magam,hogy mélyet szippantok illatából.

Hangos csörrenést hallok,valaki csenget. Mivel Harry a fürdőben van bezárkózva,úgy döntök ajtót nyitok.

- Jó estét! – mondja az illető,majd tátott szájjal néz rám. Zavartan igazgatom a hajam.

Az ajtóban egy Harrynél talán kicsit fiatalabb szőkés barna hajú fiú áll. Kék szemei folyamatosan csillognak,majd elvigyorodik.

- Hellóóó – nyújtja meg az „ó” betűt miközben felvonja szemöldökét.

- Sz-szia – dadogom teljesen zavartan.

- Itt lakik egy bizonyos Harry Styles?

Bólintok.

- A postás véletlenül hozzánk dobta a leveleit – nyújtja át a borítékokat.

- Ó. Köszönöm.

- Nincs mit. És te? – mosolyog.

- Én?

- Ki vagy te?

Már szólásra nyitom a számat,mikor meghallok egy hangot.

- Ő az,akit nem fogsz átcseszni.

Harry ideges tekintettel mered rá,én pedig beharapva a számat nézek rá értetlenül.

- Mi?- néz rá a fiú meglepetten.

- T-tessék? – kérdezem.

- Semmi – kifújja a levegőt és szélesen elmosolyodik. – Kösz a leveleket. Most viszont sajnos menned kell. Dolgunk van. Szia! – hadarja el, a következő pillanatban becsapja az ajtót és rám mered igéző zöld szemeivel.