42.fejezet

Hiiiiii. Köszönök mindent,remélem tetszik. <3

~ Harry

Fáj mindenem,de legfőképpen a fejem. Megpróbálom megmozdítani ujjaim,de olyan gyengének érzem magam. Ujjam egy tenyérbe ütközik.

- Harry? – hallom meg az angyali hangot. Alice. Itt van,én is itt vagyok,és remélem itt,a Földön,nem pedig a túlvilágon. – Harry? – hallom még egyszer.

Látnom kell Őt. Lassan nyitom ki szemeim,mire egy elfojtott lélegzetvételt hallok. A látásom először homályos,de kitisztul,mikor meglátom angyali arcát.

- Harry! – könnyek csorognak a szeméből. Miért is? Tulajdonképpen hol is vagyunk?

A kezemért nyúl megint,és megszorítja.

- Alice mi baj?

- Itt vagy! – zokogja.

Összeráncolom a szemöldököm és körbenézek. Egy korházi szobában vagyok,kórházi ruhában,a fejem bekötve,és egy zsinór köt egy csipogó géphez,meg egy infúziós tasakhoz.

Aztán beugrik. Engem lelőttek. Te jó ég,ez tényleg megtörtént?

- Élsz! – sír még mindig.

Igen. Itt vagyok és élek. Érte.

- Megmentettél,H-Harry. Az életedet kockáztattad az enyémért – rázza a fejét. – Nem lett volna szabad.

Mi az,hogy  nem lett volna szabad? Érte bármit megtennék,meg is halnék érte.

Kezemet lassan arcához vezetem és megsimogatom. Lehunyja szemeit és felsóhajt.

- Így kellett lennie.

Pillái kipattannak és idegességet látok bennük.

- Nekem kéne most itt feküdnöm. S-sajnálom – sír újra.

Megrázom a fejem,mit sem törődve azzal,hogy szédülni kezdek tőle.

- Azért tettem,azt amit,mert szeretlek – állát megbillentve kényszerítem,hogy szemembe nézzen.

Ő pedig csak néz engem. Úgy,ahogy eddig,rajta kívül még senki nem nézett rám. Mintha valami csoda lennék. Hálával,tisztelettel,szeretettel,csodálattal. Szeretem,hogy így néz rám. Melegség tölti el a mellkasom.

Már percek óta néz. Én is Őt. Föltérképezem szépsége arcát. Szemeivel kezdem,míg végül puha ajkait csodálom. Hiányzik az érintésük.

- Én is szeretlek Harry. Fogalmad sincs mennyire – szipogja.

Elmosolyodom.

- Akkor . . Megcsókolsz?

Ő is elmosolyodik,és az ágyam szélére ül. Fölém hajol,a pittyegés pedig hirtelen felgyorsul,mire zavartan nézek rá,míg ő meglepetten.

- L-látod . . Ezt teszed velem – suttogom. Újra közelít,és végre ajkaink egymásra találnak. Ártatlan csók ez,de annyira édes. Nyelvünk összefonódik,kezem a hátára simul,míg ő ujjai arcomat simogatják. A gép pedig eszeveszettül pittyeg. Fölsóhajtok mikor elhúzódik,tenyeremmel végigsimítom karját. Ez mi? – nézek bal karjára,amin nagy kötés található.

Ijedt arcot vág,nyel egyet majd szólásra nyitja a száját,de az ajtó nyitódik és egy nővér lép be rajta meglepett arccal.

- Oh. Hát felébredt a beteg. Nagyszerű. Szólok a doktor úrnak,pillanat – mondja,majd távozik is.

Idegesen meredek Alice-ra,aki a lesütve fejét,ujjait morzsolgatja.

- Alice?

Fölpillant rám,az ajkába harap. És mesélni kezd. Döbbent fejjel hallgatom,a mellkasom szorít közben. Megint megtette. Megint bántotta magát. Miattam. És majdnem meghalt.

- É-n nem akartam öngyilkos lenni. Csak n-nem bírtam elviselni a fájdalmat,szükségem volt rá . . . Véletlenül történt. Baleset volt.

Csak nézem Őt. Mi lett volna,ha Louisék nem érnek oda időben? Akkor most,amikor fölébredtem volna,nem lett volna itt. És később sem. A gondolatra gombóc nő a torkomban.

- Viszont . . –kezdi.

- Igen?

- Van valami,amit el szeretnék m-mondani. Én . . akkor tényleg nem akartam megölni magam. De tudnod kell,hogy . . hogy azt terveztem,ha nem ébredsz föl,akkor én . . akkor én utánad megyek – suttogja alig hallhatóan.

Tátott szájjal teljesen ledöbbenve nézek rá.

- De Alice,ha nem ébredek fel,ha jól tudom,akkor is csak kómába kerültem volna! Hogy gondoltad ezt? Hogy megöld magad? Normális vagy? – emelem föl a hangom,amennyire csak az erőmből telik.

Hiszen tudom,ő is tudja,ha eddig nem ébredtem volna fel,kómába estem volna. Még onnan is felébredhetek.

Megszeppenve néz rám és megint sírni kezd. Megijedek,hogy megbántottam így megint karját simogatom.

- Bocsánat. Nem akartam így beszélni veled. Csak megrémisztett a tény,hogy te . . t-te . . nem tudom befejezni a mondatot.

- S-semmi baj. Megértem. És most  már tudom. Tudom,hogy ha nem kelsz fel bármelyik másik nap is felkelhettél volna. Kevesebb eséllyel . . És már máshogy gondolom. Itt lettem volna veled minden nap. Szerettelek volna tovább. Csak azt akartam,hogy tudd megfordult a fejemben. Meghaltam volna érted. Meghalnék érted,bármikor – a végére már szinte nem is hallom szavait.

Nem tudom miért érzi szükségét,hogy ezt elmondja,de értékelem.

- De akkor sem csinálhatod többé ezt magaddal – simítom végig kötését.

Bólint.

- M-megígérek neked valamit. Ha soha nem mész el tőlem. Ha velem maradsz,örökre. Mindig. Ha soha többé nem kell elválnom tőled. Ha így lesz . . soha többé nem csinálom – néz mélyen szemeimbe.

Szavai őszintén csengenek.

- És ha veszekszünk?

Elgondolkodik.

- Akkor veszekszünk. De nem hagyjuk el egymást.

- Megígérem neked,hogy mindig veled leszek. Ameddig te akarod – tűrök egy tincset füle mögé.

- Azt akarom,hogy mindig velem legyél – suttog.

- Mindig – bólintok és fejét közelebb húzva homlokon csókolom. – Mindig,Alice.

Lehunyja szemét,könnycsepp gördül végig arcán,amit ujjammal letörlök.

- Mindig.

~

Pár perc múlva,legnagyobb meglepetésemre Alice apja,Mark lép be a terembe orvosi köpenyben. Zavartnak látszik,ahogy Alice is.

- Végre felébredtél. Hála az égnek – jön közelebb.

Összeráncolt szemöldökkel nézek.

- Lemaradtam valamiről?

- Khm . .Ő operált meg téged,Harry – mondja Alice,mire nekem leesik az állam.

- Nos,igen . . Most pedig szeretnélek megvizsgálni.

Percekig csak vizsgál,belevilágít a szemembe,a légzésemet nézi.

- Mennyi ideig voltam eszméletlenül? – kérdezem.

- Hat órát. Már nagyon aggódtunk . . –mondja,végül közli,hogy egy hétig még a kórházban kell maradnom,majd további két hetet otthon feküdnöm.

- Megyek is. A látogatók pedig jöhetnek,de csak óvatosan mozogjon.

Bólogatok,ő pedig Alicera néz,és szólásra nyitja a száját,de végül csak kimegy a szobából.

- Minden rendben – mondom neki,mire elmosolyodik. Nem tudom,hogyan kezeli,azt hogy az apja,itt van,erről még beszélnem kell vele. De előbb muszáj megcsókolnom.

Odahajolok,mire fölnevet,és visszacsókol.

- Szexi ez a kórházi köpeny – mondja,mire meglepetten elnevetem magam. Azt mondta szexi?

- Igen,valóban az – hajolok újabb csókért,de akkor kivágódik az ajtó.

- Harry! Kisfiam! – rohan anyám mellém rögtön,és a kezemet szorongatja. Apám is megjelenik az ajtóban,megkönnyebbülést látok rajta. – Hála Istennek,jól vagy! Úgy sajnálom,csak most tudtunk ide érni,de az ország másik végében voltunk és mi . . –kezd sírni.

- Sss,anya semmi baj. Minden rendben.

- Örülök,hogy jól vagy,fiam. Halálra aggódtuk magunk miattad – teszi vállamra kezét apám. – És te Alice . . – fordul felé,és megöleli,majd anyám is úgy tesz.

- Alice,kicsim,téged is úgy féltettünk – mondja Anne.

Alice zavartnak látszik,de szorosan öleli őt.

Pár percig még bent maradnak,ennyiből  is látszik a szüleim milyen rosszul viselték ezt az egészet.

- Na jó,most megyünk,mert a barátaid már türelmetlenül várják,hogy bejöhessenek. Sajnos egyszerre nem endnek be háromnál több embert. Louis ezt elég nehezen fogta fel – rázza a fejét mosolyogva,mire felnevetek. – Ma itt alszunk mi is,rendben?

- Nem szükséges,anya,megleszek. Aludjatok csak otthon,minden rendben lesz.

- Engem is még bent tartanak – szól Alice halkan. – Én itt leszek vele.

- Mindig – tátogom szájammal neki,mire szégyenlősen elmosolyodik.

- Biztos fiam? – kérdezi apám. – Szívesen maradunk.

- Biztos – bólintok.

- Hát rendben . . de még maradunk kicsit. Viszont most már tényleg átadjuk a helyünket – hajol oda hozzám anyám és puszit ad arcomra. Kicsit zavartan nézek Alicere,de ő csak mosolyog.

Kimennek az ajtón,ami be sem csukódik,már is Louisék lépnek be rajta.

- Tesó! Végre! – szalad hozzám és megszorongat. Kicsit fölnyögök a fájdalomtól,mire bocsánatot kér. Aztán Alicehez rohan,őt is köszönti,míg engem Eleanor ölelget. Végül megállnak egymás mellett. Louis elgondolkodva néz.

- Hát ti nem vagytok normálisak,gyermekeim – mondja higgadtan,mire mindannyian felnevetünk.

Kábé egy órát vannak bent,beszélgetünk.

- Alice,a többiek már itt vannak,kijössz velem eléjük? – kérdezi El.

Alice rám néz,mire mosolyogva bólintok.

- Oké – egyezik bele és kimennek.

Louis leül az ágy melletti székre és a fejét csóválja.

- Te állat.

- Most miért? – nevetek fel erőtlenül.

- Tudod menyire ki voltam akadva? – vonja föl szemöldökét. – A kis hősködésed miatt.

- Miért,hagynom kellett volna,hogy életem értelmét lőjék le? – ráncolom a szemöldököm.

- Nem,természetesen nem. Jól tetted,amit tettél. Büszke vagyok rád – vigyorog hülyén.

- Kösz,Loui – mosolygok rá vissza.

- Viszont . .Nem tudom,tudod-e már . . Alice kötését láttad?

- Igen – sóhajtom. – Megbeszéltük már.

- Akkor jó – mondja,majd kis szünet után folytatja. – Tudod . . ez a lány tényleg nagyon szeret téged.

Egy pillanatra lehunyom a szemem és elmosolyodom.

- Tudom. Én is őt.

- Tudom – nevet. – Te . . mondtam már neked,hogy milyen jól áll ez a kórházi mamiruha? Nagyon szexuálisan festesz benne.

Amennyire erőmből telik belebokszolok a vállába,de aztán mindketten felröhögünk.

- Jó,hogy itt vagy – mondom szemébe nézve.

- Jó,hogy nem mentél el – suttogja.

- Na mi van,mi ez az érzelgősség?

Megtörölgeti a szemét,mint aki sírt.

- Ilyen vagyok,na.

- Csókolózni is fogunk? – röhögök.

- De még mennyire! – kacsint rám és odahajolva hozzám megölel.  – Na jól van,átadom a helyet a többieknek. Alice is itt marad estére ugye?

Bólintok, meg kifelé hátrál a szobából.

- Aztán csak óvatosan. Mindketten ebben a túlfűtött lepelben vagytok . .  – mutat a köpenyemre. - Ne rosszalkodjatok! – nyitja az ajtót. – Sokat . . –teszi hozzá,majd  távozik.

Alice visszajön és vele együtt Liam és Danielle lép be a szobába,utánuk Zayn és Perrie,végül Niall. Mind nagyon kedvesek,és újra ráeszmélek,milyen jó is,hogy vannak ők nekem. Milyen jó,hogy itt vannak nekem ők,a barátaim. Anyámék is bejönnek még egyszer,mígnem Alice és én maradunk csak. Őszintén szólva ,lehet,hogy bunkóság,de erre vártam a legjobban. Épp egy csókért nyúlok hozzá,mikor kopogtatást hallunk.

~ Alice

Kopogtatnak,majd nyílik az ajtó és Mark lép be rajta.

- Sziasztok,remélem nem zavartam meg semmit.

De,nagyon is meg zavarta. Épp Harryt akartam volna csókolni,és megzavart. Tulajdonképpen az egész életemet megzavarta.

- Nem – motyogom.

Kicsit közelebb jön,míg felvont szemöldökkel nézem Harry ágyáról. Feszültnek tűnik.

- Alice . . Azt szeretném kérdezni . . . Hogy beszélhetnénk esetleg?

Szólásra nyitom a szám,hogy rögtön közöljem vele: nem. Nem beszélhetünk. De aztán Harryre nézek. Megmentette az életét. Ennyivel talán tartozom neki. Lassan bólintok,ő hosszan kifújja a levegőt.

- Akkor átjönnél kérlek az irodámba?

- M-miért nem jó itt?

- Menj csak Alice. Ezt jobb lesz négyszemközt megbeszélnetek – mondja Harry.

- Igen. Addig pedig . . Harry már szóltam a nővéreknek,hogy vigyenek el az intenzívről,de az infúzió még maradjon. Aztán holnap meglátjuk,hogyan érzed magad.

Harry bólint.

- Öhm. El tudnád intézni,hogy egy szobába aludhassunk?

- Természetesen,ahogy szeretnéd. Majd odakísérlek,nehogy eltévedj.

Követem őt az irodájába,ami elég messze van Harry szobájától. Az iroda kicsi,de nem zsúfolt. Középen egy íróasztal áll,mögötte egy szék,ahova Mark ül be,én pedig az asztal másik oldalára elhelyezett ülőalkalmatosságra.

- Szóval . . –kezdi és idegesnek látszik.

- M-miről is szeretnél beszélni? – kérdezem.

- Khm – krákog. –Azt hiszem inkább el is kezdem az elején – fújja ki a levegőt,és innentől meg sem áll a beszédben. – Miután édesanyádat teherbe ejtettem . . . Nagyon fiatal voltam. Egy barom. Megijedtem. Szerettem anyukádat,de nagyon féltem a következményektől. Féltem,mit szól a családom,akik már attól is ki voltak,ha elszívtam egy szál cigarettát. Nem tudtam mit tettek volna velem,ha megtudják ezt. Féltem mások véleményétől. Így hát elhagytam őt. Nehezen,de otthagytam. És tudnod kell Alice,hogy erre egyáltalán nem vagyok büszke. Ha tehetném,megváltoztatnám az akkori döntésemet. De már nem tudom. Két évig furdalt a lelkiismeretem,mígnem fölkerestelek titeket. Látni szerettelek volna,a gondodat viselni. Anyukád viszont nem engedte. Azt mondta soha többé nem akar látni,már mást szeret,mással van,nem kell neki a sajnálatom. A szívem pedig összetört,mert még akkor is szerettem őt. Anyukád csodálatos volt – a hangja merengő lesz,nekem pedig könnyek szöknek a szemembe. Semmi sem tudok anyukámról,semmire nem emlékszem róla. - Egy kicsit,épphogy egy kicsit más volt mindenkinél. Imádtam azt a másságot. De elküldött. Teljesen jogosan. Én pedig nem bírtam ezt elviselni. A halála után évekkel tudtam meg,hogy elhunyt. Eszembe jutott persze,hogy fölkeresselek. De azt hittem,már késő,nem lenne jó neked,ha egyszer csak a semmiből fölbukkannék. Azt hittem jó helyen vagy. Hogy boldog vagy. Sajnálom. Tudom,hogy ezzel nem teszek semmit jóvá . . . És nem szeretnék felmentést kérni tőled a hibáim alól. Mert tudom,óriásit hibáztam. De hihetetlenül sajnálom. És szeretném jóvá tenni. Ha megengednéd nekem . . . Bármit megteszek. Bármit,azért hogy a lányomnak hívhassalak,te pedig engem az apádnak.

Döbbenten nézek rá,lélegzetet is alig veszek. Szemeibe nézek,mely legnagyobb meglepetésemre könnyes. Megköszörülöm a torkom,hogy beszélni tudjak.

- V-válaszolhatnék erre esetleg k-később? Időre lenne szükségem.

- Persze – mondja halkan,majd feláll. – Elkísérlek a szobádba.

Követem őt a hosszú folyosókon keresztül,közben magas alakját pásztázom szemeimmel. Hihetetlen,hogy ő az apám. Hihetetlen,hogy itt lépkedek mögötte.

Megáll egy ajtónál.

- Ez az.

Bólintok és a kilincsért nyúlok.

- Alice?

- Igen?

- Azt szeretném még mondani,hogy . . . – nyúl a bekötözött karomhoz,mire megdermedek. – Nem ezt érdemled – mondja szemeimbe nézve,majd sarkon fordul és elmegy. Tátott szájjal nézem amint orvosi köpenye eltűnik a sarkon. Apa?

41.fejezet

Haliiii. Ehhez csak annyit fűznék,hogy fogalmam sincs az ilyen "orvosi" dolgokról,úgyhogy remélem nem írtam nagyon hülyeséget . . . Utánanéztem a a dolgoknak,de hát nem tudom . . Na mind1,jó olvasást! :)
Ui. Aranyosak vagytok,ahogy aggódtok Harryért <3.

~ Alice

Térdre zuhanok,le mellé. Pólóját már átáztatta a vér,ami mellkasából ömlik. Rám tör a pánik,kezem remegni kezd,mikor fejét magam felé fordítom.

- H-Harry . . – zokogom.

Pár pillanatig még lesokkolva állok,majd elkiáltom magam.

- Segítség!

Csuklójához vezetem ujjaim,a pulzusa alig érezhető. Újabb sziréna hangját hallom,mire felkapom fejem. Pillanatokon belül,a mentő ajtaja kicsapódik,emberek a hordágyat kivéve közelednek.

- Ide! Segítség! – ordítom.

Amint meglátnak futni kezdenek.

- Kérem álljon félre! – szinte félre lök az egyik. Sokkolva nézem,ahogy megfogják és a hordágyra helyezik Harry élettelen testét. Arca sápadt,amilyennek még sosem láttam,haja az arcába lóg. Gyorsan lépkedek a tolható ágy mellett a mentősök után. Nézem Őt,nem bírom elhinni.

- Alice,ne . . – hallom meg a hangját egy pillanatra mire megpróbálok hozzá közelebb férkőzni.

- Harry! – sírok,de nem válaszol. Keze lelóg az ágyról és himbálózik,mikor a mentősök fölrakják az autóra.

Mikor már én is fölszállnék egy kéz megállít.

- Nem jöhet velünk,sürgős eset,nincs időnk – hadarja a szemembe nézve. – A Rauch Kórházba jöjjön – mondja,azzal becsapja az ajtót.  Utoljára még látom,amint föltépik Harry pólóját és valaki valamilyen csövet tart a kezében. Nézem,amint a kocsi villám gyorsasággal elhalad,de még utána is bámulok. Nem bírok megmozdulni,a fejemben minden összevissza kavarog,de mégis üres.

- Kisasszony jól van? Megsebesült? – áll mellém egy rendőr ruhába öltözött férfi. Nem bírok neki válaszolni,csak megrázom a fejem. Megfordulok. Az utca tele van emberekkel. Mentőautókba viszik a sebesülteket,fekete ruhás alakokat szorítanak falhoz,bilincselnek meg a kék ruhás rendőrök. Fojtott kiáltásokat,ordításokat hallok. De csak halkan. Az egyetlen,amit teljes hangerővel hallok,egy pisztoly dördülése,és a fülemben lüktető vér zaja.

Látom magam előtt Harry véres testét,alig bírok lélegezni. Futásnak eredek.

Azt hiszem,sosem futottam még így,ilyen gyorsan. Nehezen kapkodom a levegőt,közben könnyek csorognak az arcomon. Az utcákon többen megbámulnak,de nem érdekel.  Mire a házunkhoz,azaz Harry házához érek,a tüdőm már ég,pedig nincs olyan messze. Föl kell hívnom a szüleit. El kell mondanom nekik,hogy . .

Hogy mit? Még én sem tudom felfogni. A zsebemben kitapogatom a kulcsot,amit Harry adott,hogy zárjam be a bejárati ajtót,amíg ő leviszi a csomagokat. Ezen nincs rajta a kocsikulcs,így nem is tudtam volna azzal jönni.

Harry. Istenem. Megint rám tör a zokogás,míg fölmegyek lifttel és bevágódom a lakásba. Értesítenem kell a szüleit,hogy . .

Harryt lelőtték. Azt hiszem kezdem felfogni. Megrthogy eddig nem fogtam fel,az biztos. Bennakad a levegőm és csak nézek. Nem. Nem lehet. Nem történhet ez velem. Nem történhet ez vele.

Hirtelen fogom magam és a konyhai fiókból előveszem a kést. Ha ő nem él,én sem. Ha ő nincs én már talán halott lennék,de annak kell lennem. Ha Harry halott. .

Fölordítok. Sikítok. Hangosan. Nem érdekel ki hallja meg. A fal mentén lecsúszom és összekuporodva zokogok. Nem lehetséges. Most,amikor találtam valakit. Valakit,aki törődik velem,aki szeret. Most,amikor végre jobban voltam. Nem történhet meg. Csak egy rémálom. Nem lehet igaz.

De annak kell lennie. Annak kell lennie,hiszen hallottam a lövést,láttam a véres pólóját,a falfehér arcát. Szédülök és hányingerem van.

Ha ő nem él,én sem élek. Késre pillantok. Nem,még nem . . Mi van ha túléli? Mennyi az esélye? Ha nem éli túl,akkor megyek utána. Nincs más,amiért maradhatnék.

Viszont fáj. Annyira,mint még sehogy az életben. Levegő után kapkodom,a mellkasom a szokásosnál erősebben szorít. Nem bírom. Nem bírom. Szükségem van rá. Sírva nézegetem a kés élét. Nem kéne ezt tennem. Nem lenne szabad,de nem bírom tovább elviselni.

Valami megtört bennem. Ott abban a pillanatban ,mikor Harry a földre zuhant. Az a valami pedig most egyre gyorsabban,még több kicsi szilánkra bomlik. Fáj. Nem bírom.

Gyorsan végighúzom a karomon egyszer,majd még egyszer a kést. A vér kicsordul,de nem jó. Nem érzem eléggé. Semmit nem érzek a karomon,a mellkasomban viszont annál jobban.

- A kurva életbe! – ordítok és mélyen belevágok csuklómba. Abban a pillanatban a vörös folyadék végigfolyik egész karomon,a földre csepeg. Viszont nagyobb cseppekben,mint eddig valaha bármikor is. Ijedten a kezemre pillantok. A seb nagy,és mély. A vér pedig csak úgy ömlik belőle. – Basszus,n-ne . . – nézem ijedten az egyre nagyobbodó vértócsát a földön. – Én nem akartam . . – beszélek össze vissza magamban.  Szédülni kezdek.

Ajtócsapódást hallok,de aztán fekete pöttyök jönnek a szemem elé,és sehogy sem akarnak eltűnni. Az utolsó dolog,amit látok Louis riadt tekintete.

~

Hangokat hallok,először csak nagyon halkan,majd egyre hangosabban.

- Komolyan meg akarta magát ölni? – hallok egy női hangot.

- Nem tudom. Tényleg nem – ez pedig egy férfi hangja. – Meséltem,milyen problémái voltak . .

- Igen,de azért ezt nem gondoltam volna. Istenem,úgy sajnálom szegényt. Annyira aranyos lány.

Rájövök kié a hang. Eleanor. A férfi pedig Louis. Hol vagyok?

- Senki sem gondolta volna szerintem. De várjuk meg,amíg felébred,akkor majd elmondja,mi is történt valójában.

Pár perc csönd.

- Harry?

Harry. Hol van Harry?

- Még nem ébredt fel . . A műtét rendben lement,viszont nincs eszméleténél még mindig. Pedig már vagy egy órája fel kellett volna ébrednie.  Az orvos azt mondja fönnállhat a belső vérzés esélye. És ha hat órán belül nem ébred fel . . Akkor az azt jelenti kómába került. Eleanor,én nem tudom mi lesz,de ő a legjobb barátom,és én . . – Louis hangja elcsuklik a végén.

- Tudom,édesem. Menj is,nézd meg hogy van. Én itt maradok Alice mellett.

Léptek zaját hallom,majd ajtó nyitódást,végül csapódást.

Harry.

Megmozdítom ujjaim.

- Alice? – hallom El fojtott hangját,mire lassan kinyitom szemeim. Először homályosan látok,de pár másodperc múlva teljesen tiszta a kép. Eleanor az ágyam melletti széken ül,a kezemért nyúl és óvatosan megszorítja.

- Alice,úgy megijesztettél minket. Hála az égnek,hogy nem történt nagyobb bajod – mondja aggódó szemekkel. – Jól vagy? Szükséged van valamire?

- N-nagyon szomjas vagyok – mondom kiszáradt torokkal.

- Ó,persze pillanat – nyúl a kis szekrényre az ágy mellett,és kezébe vesz egy műanyag poharat. Óvatosan a hátam mögé nyúl és segít felülni,míg a poharat nekem adja és iszom.

- Köszönöm – suttogom és visszafekszem. Leteszi a poharat és fürkészve néz. Meg akarom kérdezni,amitől a legjobban félek. – Harry? – kérdezem remegő hangon.

Az ajkaiba harap.

- Itt van ő is. Az orvos azt mondta . . – kezdi,de közbe vágok.

- Hallottam,amit Louissal beszéltek.

- Oh . . – mondja meglepetten.

Pár pillanatig hallgatunk végül én töröm meg a csöndet.

- Mennyi az esélye? – a hangom elcsuklik a mondat végén.

Eleanor szeme könnybe lábad,ezzel az én szemembe is nedvesség tódul.

- Azt mondták ötven százalék. Ilyenkor nem tudják biztosan. Nagyon nagy ütés érte a fejét . . Rossz helyen. És sok vért vesztett.

- Kómába is kerülhet – suttogom.

Összeszorított fogakkal bólint.

- Viszont sikeresen kiszedték a golyót,ami szerencsére a csontját érte.

Felfordul a gyomrom a gondolatra,hogy Harrybe egy golyó fúródott.

- M-mikor láthatom?

- Az orvos azt mondja előbb téged is meg szeretne vizsgálni. Egyszerre csak egy ember mehet be hozzá. Louis most vele van.

Bólintok,és bár minden porcikám látni szeretné,megkönnyebbülök,hogy legalább ő ott van vele.

- Alice . . . Mit akartál csinálni? Meg akartad ölni magad? Mi történt? – suttogja félelemmel a hangjában.

- N-nem. Nem akartam. Csak . . Annyira fájt. És enyhíteni próbáltam a szokásos m-módon . . Rosszul sült el. Nem ezt akartam. Egyenlőre – mondom,és azt kívánom az utolsó szót bár ne mondtam volna.

Eltátja száját.

- M-mi az,hogy egyenlőre?

Nyelek egy nagyot.

- Eleanor . . ha Harry nem ébred fel . . . Én nem akarok tovább itt lenni – motyogom alig hallhatóan.

Eleanor szemébe könnyek szöknek.

- M-mi? – rázza a fejét. – Nem teheted ezt.

- N-nekem rajta kívül nincs senkim. Ő nélküle nincs értelme semminek – sírok én is.

- D-de Alice,itt vagyunk mi is. Louis,és én. Szeretünk téged. A barátaid vagyunk.

- A barátaim vagytok?

- Hát persze,miért mit hittél?

Megrázom a fejem.

- Azt hittem csak azért vagytok velem olyan jók mert megsajnáltatok . . – mondom halkan,és ez így kimondva elég furán hangzik.

- Hogy gondolhattad ezt édesem? Jól éreztük magunkat veled! Danielle és Perrie is kedvelnek. Nemsokára ők is ideérnek a fiúkkal.

- I-igen? – kérdezem meglepetten. – B-bocsánat,csak . . tudod nekem sosem voltak barátaim. Ez még új nekem.

Szomorúan néz rám.

- Barátok vagyunk oké?

Elmosolyodom.

- Oké.

Ő is kedvesen mosolyog.

- Harry szülei is úton vannak – vált témát. - Nem otthonról jönnek,így hosszú az út.

Elszorul a torkom.

- És,h-hogy vannak?

Felsóhajt.

- Eléggé rosszul. Főleg miután megtudták,hogy te is korházba kerültél.

Lesütöm tekintetem.

- Látod,ennyi ember van,akit érdekel,mi van veled és Harryvel. Kedvelnek téged,és bántod őket,ha . . –nem fejezi be a mondatot.

- De én nem bírok nélküle élni -  tör tám újra a zokogás.

- Tudom,Alice – suttogja és megszorítja a kezemet. – De még ne temessünk semmit. Van még remény.

- L-látni akarom.

- Rendben. Hívom az orvost – áll föl és elhagyja a szobát. Most először nézek végig magamon. Kórházi köpeny van rajtam,a bal karomon pedig kötés.

 Mikor El visszajön elmondja,hogy pár perc múlva jön a doktor. Addig elmondja,hogy találtak rám. A közelben voltak,amikor Harry szülei felhívták Louist,hogy mi történt.  Őket meg a korházból értesítették,Harry személyi igazolványából kinyomozva. Louisék pedig azonnal engem kezdtek keresni,először Harry lakásán. Mikor megjöttek,épp akkor ájultam el. Azt mondja,akkor még nem vesztettem olyan sok vért,hogy elájuljak,így valószínű a rosszulléttől történt,amit már előtte is éreztem. Aztán meg megláttam azt a sok vért . . A vértől is rosszul vagyok. Gyorsan kötést kerestek a kezemre és rögtön hívták a mentőket,akik szerencsére még a lövöldözés helyszínén voltak,így gyorsan odaértek. A mentőautóban elaltattak és összevarrták a kezemet. Nem sok vért vesztettem,így nem történt nagy bajom.

- Ha pár perccel később érkezünk . . – rázza a fejét El és sírni kezd.

Ha pár perccel később érkeznek meghalok. Már rég halott lennék. Emlékszem a pillanatra,mikor észrevettem: túl nagy a vágás,a vér pedig csak úgy ömlik belőle. Emlékszem a pánikra,ami akkor rám tört és rájövök : nem akarok meghalni. Félelemmel tölt el az érzés,ha arra a pillanatra gondolok,amikor rájöttem most meg is halhatok. Nem akarok meghalni,de nem akarok Harry nélkül élni.

- Köszönöm. Hogy megmenttetek – szólok végül.

Eleanor halványan elmosolyodik,és megrázza a fejét. Az orvos nyitja az ajtót és megvizsgál. Aztán föltesz pár kérdést az épelméjűségemmel kapcsolatban. Elmondom neki,hogy nem, nem akartam öngyilkos lenni csak kétségbe voltam esve,és az egyetlen amit akarok,hogy hadd lássam Harryt. Fürkészve néz,és azt mondja erről még beszél velem,de láthatom Harryt. Eleanorral az intenzív osztályra megyünk,de megtorpanok. Az apám közelít felénk.

- Hát végre felébredtél! – siet hozzám és kezeit kitárja,mintha meg akarna ölelni,de aztán zavartan maga mellé ejti őket.

- M-mit keresel itt? – kérdezem zavartan.

Szólásra nyitja a száját,de rögtön be is csukja. El szólal meg helyette.

- Alice . . Ő volt az,aki kiszedte a golyót Harryből. Ő műtötte meg.

Eltátom a számat. Megrázom a fejem. Aztán eszembe jut valami.

- T-te honnan tudod,hogy ő . . ?

- Louis – mondja halkan és félrenéz. -  Bocsánat,ha nem akartad,hogy tudjak róla.

- Semmi – rázom a fejem. Tényleg nem bánom,hogy tudja. Harry biztos mesélt Louisnak ő meg Eleanornak.

- Jól vagy Alice? – kérdezi Mark. – Halálra ijesztettél.

Összeráncolom a  homlokom.

- Most ezzel nem bírok foglalkozni. Látnom kell őt – mondom,otthagyom őt és elmegyek mellette,Ellel a nyomomban.

Ő kint marad és leül,míg én halkan bemegyek a szobába. A szívem egy pillanatra megáll. A szobába gép pityegése jelzi egyenletes szívverését. Egy infúziós cső áll ki a kezéből,a géphez kapcsolódó zsinóron kívül,ami a szívét vizsgálja. Kék kórházi köpenyben fekszik,békésnek látszik ahogy alszik.

Alszik. Könyörgöm csak keljen fel.

Az ágya melletti székre ülök. Ez az az ember,aki megmentette az életemet. Én is fekhetnék most itt,ha nem ugrik elém. Megmentettet. Nem először. Ő az az ember,akit teljes szívemből szeretek és ha elvesztem,fogalmam sincs mit csinálok. Nem veszíthetem el. Keserves sírásba kezdek,tenyerembe temetem arcomat. Nem halhat meg. Most,amikor éppen minden jobbra fordult.

Eszembe jut az első találkozásunk. Hogy mennyire féltem tőle. Hogyan ismertük meg egymást egyre jobban,hogyan tett egyre bátrabbá. Milyen élményeim voltak vele,milyen szépeket mondott nekem. Milyen kedvesen bánt velem,úgy ahogy előtte még senki. Ahogy szépen lassan beleszerettem. Amikor először megcsókolt. A szája íze. Ahogy elmondta,hogy szeret. A franciaországi nyaraláson történtek. Mikor a szobájában szeretkeztünk. Szeret engem. Nem kell semmi féle megerősítés,már tudom.

Fáj így látnom Őt. Nekem kéne most itt feküdnöm,nem neki. Fáj hallani ennek a hülye gépnek a csipogását. Szükségem van rá. Szükségem van Harryre. Annyira hálás vagyok neki mindenért,amit értem tett. Annyira szeretem.

A kezéért nyúlok,ami magam mellett fekszik. Lágyan megsimogatom,miközben gyönyörű arcát nézem. Aztán hirtelen egy mozgó ujjat érzékelek tenyeremmel. Elakad a lélegzetem.

- Harry?

40.fejezet

Hellooo. Mivel volt időm,hoztam egy részt. :) Többen írtátok,hogy ne hagyjam abba,nem tudom,hogy erre a történetre,vagy az írásra gondoltatok,viszont ennek a sztorinak már nemsokára vége ... Még lesz pár rész,de eléggé a vége felé tartunk. Utána pedig új blogot kezdek. :) Remélem ott is velem tartotok. :)
A komik nagyon jól esnek xxxx.

Ui. #höhö

~ Alice

Napok óta nem csinálok semmit,csak az ágyban fekszem és nézem a plafont. Vagy a tévét. De igazából fel nem fogom,mi megy benne éppen,csak bámulom a képernyőt. Látom Harryn,hogy nem tudja mit csináljon.  Azonkívül,hogy folyton kaját hoz nekem és belém tuszmákolja azt,mert magamtól egy falatot sem ennék;és próbál velem beszélgetni,nem tud mit csinálni.

- Itt az ebéd – szól,és érzem,amint a matrac megsüllyed alattam. Mivel háttal fekszem neki,kényszeredetten a másik oldalamra fordulok,és látom egy jól megrakott tálcát tart kezében.

- Nem vagyok éhes – suttogom.

Megcsóválja a fejét.

- Enned kell.

Sóhajtva ülök fel,és amíg mindent megeszek a tálcáról,Harry árgus szemekkel figyel,el nem mozdul mellőlem. Mikor végzek,megsimogatja fejem,,majd csókot nyom rá,és kimegy.

Így telik pár nap,mígnem egyik délután csengőt hallunk. Pár másodpercig csönd  van,majd Harry fojtott hangját hallom.

- Szerintem jobb lenne,ha most inkább elmenne innen . .

- Beszélnem kell vele.

Megint csönd,majd léptek zaja. Épp az ágyon ülök,mikor bejön és meglátom őt. Az apámat. Azonnal gombóc keletkezik a torkomban.

- M-mit keresel itt? – kérdezem alig hallhatóan. Az is jó kérdés,egyáltalán hogyan tudta meg hol vagyok,de pillanatnyilag ez annyira nem foglalkoztatott.

- Beszélni szeretnék veled . . –szól óvatos hangnemben és lassan felém lép.

- Én nem szeretnék veled – mondom határozottan.

- Kérlek hallgass meg.

- Nem akarlak meghallgatni. Nem vagyok kíváncsi a mondanivalódra – eddig nem tudtam,hogy ilyen mérges hangnemben is tudok beszélni.

- Alice . .

- Nem. Nem érted? Nem vagyok rád kíváncsi! – hangosan mondom ezt,de miután még mindig nem mozdul,kétségbeesetten kiáltok Harry után. Azonnal a szobába terem,és megragadja Mark karját.

- Jobb,ha most elmész – mondja neki és kivezeti a lakásból.

~

- Hogy talált meg?

- Amikor megvizsgáltak,az adataidat is meg kellet adni. Gondolom valahogy megtudta őket . . –mondja halkan.

Az elkövetkezendő napokban,minden egyes nap eljön hozzánk. Harry mindig kinyitja az ajtót,de mikor megkérdezi tőlem,beengedheti-e apámat,nemet mondok. Utoljára én nyitok ajtót.

- Mit nem értesz azon,hogy ne keress! Hagyj békén! Már így is eleget tettél. Soha többé nem akarlak látni! – ordítom az arcába,miután már teljesen betelt a pohár. Mit  keres föl napok óta? Mit akar?  Megbocsájtást? Mert azt rossz helyen keresi. Nagyon rossz helyen.

- Csak pár percet kérnék . . –kér halkan,de a fejem rázom.

- Nem.

Felsóhajt.

- Rendben. Megígérem,hogy soha többé nem fogsz látni,ha ezt akarod.

- Ezt – suttogom.

Pár pillanatig még szemeimbe néz. Könyörgést,szomorúságot látok bennük,ami egy pillanatra megrendít. De nem érdekel. Az én szememben hányszor láthatta volna ugyanezt életem során? De nem látta.

Bólint.

- Viszlát,Alice – suttogja,hátralép,és eltűnik a szemem elől.

Meredten nézek utána,és majdhogynem utána szólok. A szám már nyitom is,de végül becsukom. Nem érdekel az apám.

Visszafekszem az ágyamba és sírok. Mikor Harry legközelebb bejön hozzám idegesnek látom.

- B-baj van? – kérdezem ijedten.

- Nem,csak . . Beszélni szeretnék veled valamiről.

Az ajkamba harapok. Leül az ágy szélére.

- Szóval . . Alice,már másfél hete csak itt fekszel és sírsz. Ami teljesen normális reakció a történtekre nézve . . De nem jó.

Összeráncolom a homlokom.

- M-mire akarsz kilyukadni?

A szemeimbe néz és megfogja a kezem.

- Ezen már régebb óta gondolkozom. Tulajdonképpen mióta megismertelek.

Kis szünetet tart.

- Lehet,hogy segítségre lenne szükséged – mondja. – Orvosi segítségre.

Tátva marad a szám.

- M-mi? – kérdezem teljesen összezavarodva.

- Beszélned kéne egy orvossal.

- M-miért?

- Alice,amit te csinálsz az nem normális – közli velem,engem meg mintha gyomorszájon vágtak volna.

- Mi n-nem normális? Én? Úgy g-gondolod nem vagyok n-normális? – a hangom elcsuklik a végén.

- Nem,ilyet egy szóval sem mondtam. De nem normális az,hogy vagdosod magad. Hogy ilyen visszahúzódó vagy. Lehet,hogy jót tenne,ha beszélnél erről valakinek,aki ért ezekhez a dolgokhoz. Segíthetne feldolgoznod,mindazt,ami veled történt,és az apáddal való találkozást is.

- Z-zavar,hogy visszahúzódó vagyok? – kérdezem elhaló hangom,és bár valószínű,nem ez a legfontosabb dolog amit mondott,de bennem ez marad meg a legjobban. Tehát még sem vagyok neki így jó?

Megint a homlokát ráncolja,hevesen rázza a fejét.

- Dehogyis. Semmi nem zavar benned. Úgy vagy jó,ahogy vagy.

- Akkor miért akarsz orvoshoz küldeni? – szökik könny a szemembe.

Közelebb húzódik hozzám.

- Nem akarok semmit rád erőltetni. Segíteni szeretnék neked. Azt akarom,hogy könnyebben tudj élni,boldogan.

- De te segítesz nekem – suttogom. – Mióta találkoztunk,sokat javultam,n-nem?

- De igen,viszont én nem vagyok szakember.

Pár pillanatig csendben nézünk egymás szemébe.

- Ezen . . gondolkodhatok még?

- Persze. Most viszont próbáljunk meg valamit csinálni. Nem szeretném,ha egyfolytában szomorkodnál.

Igazából eszem ágában sem volt phszihológushoz ,vagy bármi ilyesmihez menni. Utálok orvoshoz járni,félek tőle. Ráadásul,ha orvoshoz mész,azt jelenti,valami nincs rendben veled. Valami nem normális. Én viszont normális akarok lenni,teljes mértékben.

Az ég világon semmihez nem volt kedvem,míg meg nem látom Harry meztelen felsőtestét,miután leveszi magáról a pólót,azzal a szándékkal,hogy egy másikat vegyen föl.

- H-Harry?

- Igen,szerelmem?

Szégyenlősen szemeibe nézek.

- Megcsókolsz?

Fölvonja szemöldökét,majd huncutul elmosolyodik.

- Örömmel.

~ Harry

Lassan közeledem felé,és mikor puha ajkai enyémhez érnek felsóhajtok. Annyira édes. Rögtön az ágyra döntöm és feléje kerekedem. Ujjai hajamba túrnak,mikor nyelvemet végigszántom száján,majd gyengéden beleharapok,mire felnyög.

- Hmm – mormogom,mikor nyelvünk összefonódva szereti egymást. Hirtelen teljesen felizgultam. Érzem keményedő férfiasságom alsógatyámban,ahogy egyre jobban kikívánkozik. De nem. Nem akarom,most nem. Csak neki szeretnék örömet okozni.

- Levehetem a felsődet? – kérdezem zihálva és bólint. Az alvós pólója alatt nincs semmi,így rögtön elém tárulnak nőies idomai. Gyönyörű. Ez az egész lány,mindenestül gyönyörű. És ő ezt nem tudja.
Kicsit látom rajta zavarát,de ez mind eltűnik,mikor szájamba kapom mellbimbóját és szopogatni kezdem. Először egyik,majd másik mellét veszem kezelésbe,mire hangos nyögéseket kapok válaszul.

- H-Harry – hebegi. Imádom a nevem a szájából hallani. Szeretem azt a hangsúlyt,amivel kiejti azt az öt betűt. Míg ismerkedésünk elején félelemmel,bizonytalansággal ejtette ki,most már egyre bátrabban,szeretetteljesen. És van a hangjában még valami. Hála. Csodálat? Hihetetlenül jó érzés,hogy tudom,segítettem rajta,és most boldogabb,mint volt.

Lejjebb haladok a testén,végigpuszilom mindkét karját. Mikor sebhelyeit látom meg,kicsit elszorul a szívem. Hasát puszilgatom,ami olyan puha. Pizsamagatyája felső részét meghúzogatom és fölnézek rá,az engedélyét kérve. Bólint,amin egy kicsit meglepődöm. Az utóbbi másfél hétben semmit nem csinált,semmihez nem volt kedve,csak feküdt. Most meg beleegyezik. Valószínű el akarja terelni a saját figyelmét,arról ami vele történt. Kétség kívül jó elterelő módszert választott. Nekem legalábbis nagyon tetszik. Kicsit megemelem csípőjét,hogy le tudjam húzni nadrágját,majd újból fölé kerekedek. A füle mögött csókolgatom,közben kezemmel combját cirógatom egyre följebb érve,mígnem a lába között,bugyin keresztül simogatom.

- Harry . . – nyomja föl a csípőjét én meg elvigyorodom. Végignyalom nyaka vonalát,majd megcsókolom,közben leveszem alsóneműjét. Föltérdelek és szétnyitom lábait. Először puszilgatom,majd nyelvemmel támadom le  két combja találkozását. Fölsikolt,nyöszörög,vonaglik. Ha tudná,mennyire ki vagyok már csak a látványától. Fölemelkedem hozzá. Kezemet lábai közé vezetem miközben csókolom édes ajkait,és lassan,óvatosa föltolom egyik ujjamat. Behunyja szemét,homlokát ráncolja,nehezen veszi a levegőt. Kihúzom ujjam,majd megint belé illesztem. Tágra nyílt szemekkel néz,mikor ujjammal legérzékenyebb pontját kezdem simogatni. Kezei a paplant markolják,tudom,hogy mindjárt a csúcson van. A következő pillanatban szája teljesen szétnyílik,teste ívbe feszül,és a nevemet sikoltja. Csodálattal nézem ezt a pár másodpercet,amit eddig csak egyszer figyelhettem meg rendesen. Szeretem,hogy ilyen érzéseket tudok kiváltani belőle.

Pihegve néz rám szempilláit rebegtetve. Puszit nyomok homlokára.

- R –remek figyelem elterelés – mondja halkan,mire felnevetek és megcsókolom.

- A legjobb.

~ Alice

A bőröndöt magam után húzva megyek ki a nappaliba. Végig megyek még egyszer a házon,hátha elfelejtettem valamit becsomagolni,de nem. Készen állok az utazásra,méghozzá Franciaországba. Megint. Harry egy héten keresztül próbált meggyőzni,hogy utazzunk el. Azt mondja,hogy ilyenkor ez jót tesz. Távol lenni azoktól a dolgoktól,amikre legszívesebben nem is gondolnál. Nem akartam elvitetni magam megint Franciaországba. Hogy megint ő fizessen mindent,én pedig csak haszonlesőként élvezzem mindazt,amit nyújtani tud nekem ez a férfi. De nem tudok szabadulni a szomorú gondolataimtól,nem megy. Végül arra jutottam,talán tényleg jót tenne elmenni messzire.

- Kész vagy? – hallom a hangot a hátam mögül,majd két kéz simul a derekamra,egy mellkas pedig hátamnak.

- Igen – fordulok meg,és puszit nyomok szájára,mire kisfiúsan elmosolyodik. Hogy  mennyire imádom ezt a mosolyt!

- Akkor mehetünk is,csak még . .

- Igen? – vonom fel a szemöldököm,mert félbehagyta mondanivalóját.

- Biztos vagy ebben? – kérdezi halkan a szemeimbe nézve.

- Miben?

- Apáddal kapcsolatban . . . Hogy soha többé nem akarod látni . . .

- M-miért akarnám látni azt az embert,aki tönkretette az életemet?

Felsóhajt.

- Alice,még csak egy esélyt sem adtál neki. Hogy elmondja,egyáltalán,mi történt,miért hagyott el. Ha tudnád a teljes igazságot talán képes lennél neki . .

- Mit? Megbocsájtani? – a saját hangomat is alig hallom. – Azt kétlem. Soha nem fogok neki megbocsájtani.

Pár pillanatig farkasszemet nézünk.

- Mindenki megérdemel egy második esélyt – szól végül. – Nincs szükséged egy apára?

Megrázom a fejem.

- Nekem csakis r-rád van szükségem Harry – fogom meg kezeit és szorosan hozzábújok. – Kérlek szépen ne hozd fel többet a témát . .

Felsóhajt.

- Rendben – karol át két kezével,és belepuszil a hajamba. Néhány percig így állunk,jól esik az ölelése,megnyugtat. – Akkor viszont irány Franciaország! – vigyorog,és lehajolva megcsókol.  –Szeretlek Alice – suttogja.

Lehunyom a szemem,és elmerülök az érzésben,amit szavai nyújtanak. Szeret engem. Fogalmam sincs,miért,de szeret,és kezdem elhinni neki. Mióta ismerjük egymást egyfolytában bizonyítja az érzéseit. Az ellenkezőjéről még nem adott példát.

Biztos vagyok benne,hogy szeretem Harryt. Tudom,hogy ő is,bár nem tudom miért. Azt is tudom,ő a legjobb nekem. De vajon én is neki? Csak ennyit érdemel? Csak engem?

- Mi a baj? – simít végig arcomon ujjaival.

- S-semmi,csak . . furcsa.

- Mi? – ráncolja a szemöldökét.

- Hogy v-velem vagy,amikor bárki mással is lehetnél.

- Alice . . –sóhajtja. – Ne kezd ezt megint. Nem hiszed,hogy szeretlek?

- D-de . . csak nehezen.

Megrázza a fejét.

- Pedig,ha tudnád milyen sokat jelentesz nekem – támasztja enyémnek homlokát,kezeinket összekulcsolja.

Szégyenlősen elmosolyodom,ő lehunyja szemeit.

- Harry,én nagyon szeretlek téged.

Pillái kipattannak,ő is mosolyog. Összedörgöli orrunkat.

- Akkor jó.

Még egyszer megcsókol,majd az egyik bőrönd után nyúl.

- Amíg leviszem a cuccokat maradj itt.

Miután bepakolunk a kocsiba,elindulunk. Út közben rádiót hallgatunk,és amikor éppen valami szerelmes szám megy,összemosolygunk. Harry hirtelen egy mellékutcába kanyarodik.

- Még kiveszek egy kis kézpénzt a bankból,mert abból semennyink nincs.

Bólintok,miután leparkol együtt szállunk ki a kocsiból. A kint lévő automata géphez megy,és nyomkodni kezdi. Addig én az épület üvegajtajú bejáratához lépkedek,csak meg szeretném nézni,mi van odabent.

És akkor hirtelen minden megváltozik. A csendes kis utca átalakul rémálommá. Fekete ruhás ,arcukat maszkkal eltakart embereket látok odabent,fegyverrel a kezükben,egyikük épp egy férfi halántékához szorítva azt. Aztán kivágódik az ajtó és egyikük futva közeledik felém.

Teljesen lesokkolva állok,mígnem végre sikerül sikoltanom egy nagyot.

- Harry! – ordítom.

A fekete ruhás észrevesz,rám szegezi pisztolyát. Ott,abban a pillanatban azt hiszem meghalok. Itt a vége mindennek. Egy pillanatra átfut az agyamon: vajon mi lesz a halál után?

De akkor hirtelen Harry elém ugrik. Az egész,mintha lassított felvételben történne. Szirénákat hallok magam körül,fények villognak. A fekete ruhás lő. Harry összeesik,feje a kemény aszfaltra zuhan.

Felsikítok.

39.fejezet

Hiiii. Itt a következő,ami elég rövid lett,de legalább drámai. :D A kommenteknek hihetetlenül örültem,nem is tudjátok mennyire... Mostanában kicsit elbizonytalanodtam ebben az írás dologban,de ez most nagyon bíztatóan (??nem tudom,hogy ez így értelmes-e a mondatban,vagy egyáltalán létezik-e ilyen szó) hatott rám,nagyon jól esett!! <3 
Ui. A vége kicsit ilyen "Csillagainkban a hibás" lett,nem szándékosan,csak miután megírtam és átolvastam,akkor esett le. :)

~ Alice

A következő pillanatban Harry jelen meg a sarkon mosolyogva,de amint meglát,arcáról lefagy a vidámság.

- Mi a baj? – kérdezi aggódva és a tekintetem köztem és az előttem álló férfi között cikázik. Én csak egy pillanatra nézek Harryre,nem tudom levenni a szemem az előttem állóról. Állkapcsom megfeszül,könnyek szöknek a szemembe és úgy érzem ordítani tudnék.

- Fogalmam sincs,mi baja lehet a hölgynek – mondja a férfi,akit hosszú idő óta most láttam először. Aki most értetlenül néz rám. Akinek fogalma sincs az egészről. Aki az apám.

- Alice? – kérdez Harry,én pedig ránézek,majd tekintetem a névjegykártyára vándorol. Ő követi tekintetem,majd szája szétnyílik meglepetésében és összeráncolja szemöldökét,majd nagyot nyel.

- Alice . . –kezdi higgadtan és felém lép. Én már remegek. – Gyere,légy szíves. Gyere most velem – fogja meg a karom és maga után húz. Én csak bámulok ki a fejemből és visszafordulva meredek arra az egy személyre,akit mindennél jobban utálok. Ő,mintha ideges lenne és megrázza a fejét,majd elfordulva továbbmegy. Követem Harryt,aki erősen tartva vezet,de a külvilágból semmit sem érzékelek. Emberek mennek el mellettem,de csak  elmosódott árnyékokat érzékelek. Beszélnek,Harry is beszél valamit,de semmit sem hallok,csak a szívem heves lüktetését. Kiérünk a kórházból és Harry beültet a kocsiba.

- Ő az . .

Bólintok. Percekig ülünk magunk elé nézve,hallgatom,amint az eső megindul és cseppjeit az autón hagyja.

- Biztos? – suttog.

Rá nézek.

- Mármint . . Más Mark Jones is létezik a világon.

Megrázom a fejem.

- Ő az. T-tudom.

Mély levegőt veszek.

- Ő az egyetlen Mark Jones,aki Londonban lakik. Ahol születtem.

- Honnan tudod? – vonja föl szemöldökét.

- Még amikor megszöktem a suliból azzal a f-fiúval. . Tudod,akiről meséltem . .

Aki megpróbált megerőszakolni. Ezt már nem tudtam kimondani,sok lett volna. Látom,ahogy Harry ajkai egy vonallá préselődnek,neki is nehezére esett ezt még egyszer hallani.

- Akkor . . volt egy idő,amikor meg akartam találni az apámat. És ő segített benne. Volt egy ismerőse,aki egy magánnyomozó. És ő kiderítette.

Harry meglepetten néz.

- De nem emlékezhettél a teljes nevére . . Még kicsi voltál.

- Nem. De a nevelőszüleim voltak olyan rendesek,hogy miután megkérdeztem és megvertek,utána elmondták,hogy hívták a szüleimet.

Harry kinyitja a száját,de rögtön vissza is csukja,majd végül megszólal.

- Ettől még nem biztos,hogy ő az . .

- De igen – harapom be a számat. – Éreztem.

Gondterhelten néz rám majd a kezemért nyúl. Ujjaimat simogatja.

- Remegsz – suttog.

Remegek.

- M-most mi lesz? – suttogom én is.

- Te mit szeretnél?

Nagyot nyelek.

- Sírni.

De nem jön. Ott van a szememben a könny,a mellkasomban a szorítás de mintha bent rekedt volna.

- Ne tartsd vissza – szorítja meg a kezem.

- Haza sz—szeretnék menni – mondom.

- Megyünk – bólint és elhúzódva tőlem beindítja a kocsit és elindul,de kis vártatva megáll. – Itt egy patika. Megvenném a gyógyszereid,amit az orvos felírt . . Ha még tudsz várni egy kicsit. Nem probléma? – kérdezi óvatosan én meg a fejem rázom. Látom rajta,hogy nem igazán tudja,hogyan kezelje a helyzetet,de én sem tudom. Egyenlőre csak bámulok,és próbálom felfogni a történteket.

Kiszáll a kocsiból. Ott maradok egyedül,nézem,amint az esőcseppek a szélvédőre koppannak. Nagyon esik az eső. Zuhog.

Látom,miként záporozik az eső,mikor nevelőanyám kinyitja az ajtót,és karomat ráncigálva húz felé.

- Mit mondtam? Ha? Hogy ne lábatlankodj nekem,maradj a szobádban és kussolj! Kussolj te kis kurva megértetted?!

Kussolok,kussolok,nem szólalok. Nem beszélek. Csak zokogok. Éles csattanással kapok egy pofont az egyik,majd a másik arcomra.

- Mit képzeltél,te istenverte kölyök?! – ordít az arcomba,majd lök rajtam egyet,én pedig zuhanni kezdek. Le a lépcsőn,le a földre. Hangos ajtó csapódást hallok. Mindenem fáj,amint megpróbálok felállni és keresni egy helyet,ahol kevésbé esik az eső. A ház falához dőlök,ahol a tető kicsit megvéd,és lecsúszva a fal mellet ülök le. Mennydörgés hallatszik,amitől megijedek és összehúzom magam. A könnyeim eláztatják arcomat.

Az eső zuhog. Kussolok.

Ő miatta van. Minden az ő hibája. Az apámé.

Hirtelen felindulásból kicsapom a kocsiajtót és futni kezdek vissza,a kórház felé. Nem kell sokat mennem,az előző utcában van. Fölcsapom a bejárati ajtót,és vizes ruhában,csuromvizes hajjal sietek a lifthez,ami épp üzemel. Káromkodva szaladok a lépcsőhöz,a harmadik emeletig futok. Közben végig nyitva tartom a szemem,hátha meglátom őt.  Biztos vagyok benne,hogy az emberek ijedten figyelnek,de nem foglalkozom velük. Nem érdekel. Azon a folyosón keresem,ahol az előbb találkoztunk,és meg is találom. Épp egy ajtón lép ki,mikor meglát szeme döbbenten elkerekedik.

Odalépek hozzá és nézem őt. Mélyen tartva a szemkontaktust bámulom. Először meg akar szólalni,de végül becsukja a száját.

- Tudod ki vagyok? – kérdezem remegő hangon.

Összeráncolt szemöldökkel  néz. Elnevetem magam. Hangosan,keservesen.

- Akkor hadd mutatkozzam be. Alice Jones,személyesen! – nyújtom a kezem felé.

A szeme elkerekedik,ahogy a szája is. Megint fölnevetek,de ebben a kacajban semmi jókedv nincs. Hisztérikus nevetés ez.

Hirtelen megfog a karomnál fogva és beránt az ajtón,amin az előbb kijött.

- Alice? – kérdezi,fogalmam sincs milyen hangon,nem tudom megfogalmazni milyen is volt.

- Igen. Én vagyok az. Akinek az anyját elhagytad. Akit elhagytál. Aki árvaházba került,majd nevelőszülőkhöz – mondom,először halkan,majd egyre hangosabban. – Akit folyamatosan vertek. Akit kiközösítettek az iskolában és folyton bántottak. Akit meg akartak erőszakolni! – innen már csak ordítom,a könnyek pedig már könnyen csorognak le arcomon. – Aki fél. Aki fél,mert mindig egyedül volt. Akinek nem volt,se anyja,se apja. Aki teljesen egyedül volt. Akinek nem lehetett normális élete.  Aki csöndben volt ,mert azt mondták neki,nehogy megszólaljon! Akit senki sem vett figyelembe,senki sem tisztelte,senki sem szerette! – üvöltöm. – Senki nem volt ott neki,amikor félt! Senki nem állt ki mellette! Én vagyok az,aki vagdosta magát. Vágtam magam,mert azt hittem nem vagyok jó semmire,nem vagyok jó senkinek. Mert azt hittem ezt érdemlem! Megvágtam magam,nem is tudom már mennyiszer. Mert fájt. Fáj, kibaszottul fáj! Miattad! A te hibád az egész! – ordítom az arcába,miközben zokogok.

Könnyeimen keresztül csak elmosódott alakját látom,amint tehetetlenül áll. Csak néz.

Az ajtó kicsapódik és Harry,meg egy nővér lép be rajta.

- Basszus,Alice! – rohan oda hozzám és karjait körém fonja. Lehunyom a szemeim.

- Doktor Jones,a kettes műtőben várják . – halom a nővér hangját.

- Én most n-nem tudok . .

- Uram,sürgős! – sietteti a nővér.

- Bocsánat Jen,de most képtelen vagyok erre. Nem tudok . . –hallom elhaló hangját és az ajtó nyitódását. Kinyitom a szeme,de nem nézek rá. Képtelen vagyok erre.

- Khmm,kérem ha végeztek,fáradjanak ki,ide elvileg nem szabadna bejönniük. Köszönöm – mondja a nővér,majd az ajtó becsukódik utána és kettesben maradunk Harryvel. Pár perc után szólal csak meg,addig erősen szorít magához.

- Mit mondtál neki?

- Az igazságot – suttogom. – Hogy elhagyott.

Újra remegni kezdek és megint könnyek szöknek a szemembe.

- Minden rendben lesz – tol el kicsit magától hogy szemeimbe mélyeszthesse tekintetét.

Megrázom a fejem. Két keze közé fogja arcomat.

- Próbál lenyugodni.

- N-nem tudok – hüppögöm.

Harry gondterhelten néz rám.

- Akkor gyere! – nyújtja felém kezét,amit megfogok és kivezet az épületből. Nem a kocsi felé haladunk,egy park felé megyünk. Az eső még csöpög,de most ez érdekel a legkevésbé. A parkban nincs senki,ahogy az utcákon se nagyon,a nagy zuhé mindenkit elüldözött. Harry lefekszik a vizes fűre,én pedig követem. Az ujjaimat morzsolgatva gondolkozom,miközben síri csöndben fekszünk.

- Hé,ne csináld ezt. Kérlek,ne – fogja le Harry a jobb kezemet. Észre sem vettem,hogy eddig,ujjaimat végighúztam bal karomon,mintha valami éles lenne és fájdalmat okozhatna. Összefonja ujjaimat övével,hüvelykujjával cirógat.

Próbálok lenyugodni,de nem megy.

- Szükségem van rá – suttogom. Szükségem van rá,hogy a testemen érezzem a fájdalmat,és ne belülről marcangoljon szét. Szükségem van a csípős érzésre,majd a megnyugtató lüktetésre.

- Nincs rá szükséged. Erős vagy. Meg tudod csinálni – néz szemembe.

Fájdalmasan felnyögök.

- Harry a mellkasom. Fáj – sírok.

- Nem fogod azt csinálni. Nem engedem - szól határozott hangja.

Megrázom a fejem.

- Máshogy hogy élem túl? – kérdezem kétségbeesetten,mert fogalmam sincs,ha nem vágással,akkor mégis hogyan lépjek túl rajta.

- Erős vagy.

- Kibaszottul gyönge v-vagyok – hangom rekedtes a sírástól.

Megrázza a fejét és felsóhajt.

- Sosem láttam még nálad erősebbet – szorítja meg kezem.

- Hogyan éljem t-túl? – remeg a hangom.

- Nem úgy ahogy eddig.

- De fáj.

- El fog múlni.

Megint rám tör a sírás. Mikor fog elmúlni?

Szorosabban magához húz,és erősen tart karjaiban.

- Alice hiszel . .bennünk?

Pár pillanatig hallgatok.

- Ezt hogy érted?

- Elhiszed,hogy szerelmes vagyok beléd? Hogy te belém? Hogy szerelmesek vagyunk? – ad puszit a halántékomra.

Tétovázás nélkül bólintok.

- Akkor jusson eszedbe,mit érzek én olyankor,mikor bántod magad.

Nyelek egyet,fejemet mellkasába fúrom. A hátamat simogatja szabad kezével.

- Minden rendben lesz. Oké?

Nagy levegőt veszek.

- Oké.