41.fejezet

Haliiii. Ehhez csak annyit fűznék,hogy fogalmam sincs az ilyen "orvosi" dolgokról,úgyhogy remélem nem írtam nagyon hülyeséget . . . Utánanéztem a a dolgoknak,de hát nem tudom . . Na mind1,jó olvasást! :)
Ui. Aranyosak vagytok,ahogy aggódtok Harryért <3.

~ Alice

Térdre zuhanok,le mellé. Pólóját már átáztatta a vér,ami mellkasából ömlik. Rám tör a pánik,kezem remegni kezd,mikor fejét magam felé fordítom.

- H-Harry . . – zokogom.

Pár pillanatig még lesokkolva állok,majd elkiáltom magam.

- Segítség!

Csuklójához vezetem ujjaim,a pulzusa alig érezhető. Újabb sziréna hangját hallom,mire felkapom fejem. Pillanatokon belül,a mentő ajtaja kicsapódik,emberek a hordágyat kivéve közelednek.

- Ide! Segítség! – ordítom.

Amint meglátnak futni kezdenek.

- Kérem álljon félre! – szinte félre lök az egyik. Sokkolva nézem,ahogy megfogják és a hordágyra helyezik Harry élettelen testét. Arca sápadt,amilyennek még sosem láttam,haja az arcába lóg. Gyorsan lépkedek a tolható ágy mellett a mentősök után. Nézem Őt,nem bírom elhinni.

- Alice,ne . . – hallom meg a hangját egy pillanatra mire megpróbálok hozzá közelebb férkőzni.

- Harry! – sírok,de nem válaszol. Keze lelóg az ágyról és himbálózik,mikor a mentősök fölrakják az autóra.

Mikor már én is fölszállnék egy kéz megállít.

- Nem jöhet velünk,sürgős eset,nincs időnk – hadarja a szemembe nézve. – A Rauch Kórházba jöjjön – mondja,azzal becsapja az ajtót.  Utoljára még látom,amint föltépik Harry pólóját és valaki valamilyen csövet tart a kezében. Nézem,amint a kocsi villám gyorsasággal elhalad,de még utána is bámulok. Nem bírok megmozdulni,a fejemben minden összevissza kavarog,de mégis üres.

- Kisasszony jól van? Megsebesült? – áll mellém egy rendőr ruhába öltözött férfi. Nem bírok neki válaszolni,csak megrázom a fejem. Megfordulok. Az utca tele van emberekkel. Mentőautókba viszik a sebesülteket,fekete ruhás alakokat szorítanak falhoz,bilincselnek meg a kék ruhás rendőrök. Fojtott kiáltásokat,ordításokat hallok. De csak halkan. Az egyetlen,amit teljes hangerővel hallok,egy pisztoly dördülése,és a fülemben lüktető vér zaja.

Látom magam előtt Harry véres testét,alig bírok lélegezni. Futásnak eredek.

Azt hiszem,sosem futottam még így,ilyen gyorsan. Nehezen kapkodom a levegőt,közben könnyek csorognak az arcomon. Az utcákon többen megbámulnak,de nem érdekel.  Mire a házunkhoz,azaz Harry házához érek,a tüdőm már ég,pedig nincs olyan messze. Föl kell hívnom a szüleit. El kell mondanom nekik,hogy . .

Hogy mit? Még én sem tudom felfogni. A zsebemben kitapogatom a kulcsot,amit Harry adott,hogy zárjam be a bejárati ajtót,amíg ő leviszi a csomagokat. Ezen nincs rajta a kocsikulcs,így nem is tudtam volna azzal jönni.

Harry. Istenem. Megint rám tör a zokogás,míg fölmegyek lifttel és bevágódom a lakásba. Értesítenem kell a szüleit,hogy . .

Harryt lelőtték. Azt hiszem kezdem felfogni. Megrthogy eddig nem fogtam fel,az biztos. Bennakad a levegőm és csak nézek. Nem. Nem lehet. Nem történhet ez velem. Nem történhet ez vele.

Hirtelen fogom magam és a konyhai fiókból előveszem a kést. Ha ő nem él,én sem. Ha ő nincs én már talán halott lennék,de annak kell lennem. Ha Harry halott. .

Fölordítok. Sikítok. Hangosan. Nem érdekel ki hallja meg. A fal mentén lecsúszom és összekuporodva zokogok. Nem lehetséges. Most,amikor találtam valakit. Valakit,aki törődik velem,aki szeret. Most,amikor végre jobban voltam. Nem történhet meg. Csak egy rémálom. Nem lehet igaz.

De annak kell lennie. Annak kell lennie,hiszen hallottam a lövést,láttam a véres pólóját,a falfehér arcát. Szédülök és hányingerem van.

Ha ő nem él,én sem élek. Késre pillantok. Nem,még nem . . Mi van ha túléli? Mennyi az esélye? Ha nem éli túl,akkor megyek utána. Nincs más,amiért maradhatnék.

Viszont fáj. Annyira,mint még sehogy az életben. Levegő után kapkodom,a mellkasom a szokásosnál erősebben szorít. Nem bírom. Nem bírom. Szükségem van rá. Sírva nézegetem a kés élét. Nem kéne ezt tennem. Nem lenne szabad,de nem bírom tovább elviselni.

Valami megtört bennem. Ott abban a pillanatban ,mikor Harry a földre zuhant. Az a valami pedig most egyre gyorsabban,még több kicsi szilánkra bomlik. Fáj. Nem bírom.

Gyorsan végighúzom a karomon egyszer,majd még egyszer a kést. A vér kicsordul,de nem jó. Nem érzem eléggé. Semmit nem érzek a karomon,a mellkasomban viszont annál jobban.

- A kurva életbe! – ordítok és mélyen belevágok csuklómba. Abban a pillanatban a vörös folyadék végigfolyik egész karomon,a földre csepeg. Viszont nagyobb cseppekben,mint eddig valaha bármikor is. Ijedten a kezemre pillantok. A seb nagy,és mély. A vér pedig csak úgy ömlik belőle. – Basszus,n-ne . . – nézem ijedten az egyre nagyobbodó vértócsát a földön. – Én nem akartam . . – beszélek össze vissza magamban.  Szédülni kezdek.

Ajtócsapódást hallok,de aztán fekete pöttyök jönnek a szemem elé,és sehogy sem akarnak eltűnni. Az utolsó dolog,amit látok Louis riadt tekintete.

~

Hangokat hallok,először csak nagyon halkan,majd egyre hangosabban.

- Komolyan meg akarta magát ölni? – hallok egy női hangot.

- Nem tudom. Tényleg nem – ez pedig egy férfi hangja. – Meséltem,milyen problémái voltak . .

- Igen,de azért ezt nem gondoltam volna. Istenem,úgy sajnálom szegényt. Annyira aranyos lány.

Rájövök kié a hang. Eleanor. A férfi pedig Louis. Hol vagyok?

- Senki sem gondolta volna szerintem. De várjuk meg,amíg felébred,akkor majd elmondja,mi is történt valójában.

Pár perc csönd.

- Harry?

Harry. Hol van Harry?

- Még nem ébredt fel . . A műtét rendben lement,viszont nincs eszméleténél még mindig. Pedig már vagy egy órája fel kellett volna ébrednie.  Az orvos azt mondja fönnállhat a belső vérzés esélye. És ha hat órán belül nem ébred fel . . Akkor az azt jelenti kómába került. Eleanor,én nem tudom mi lesz,de ő a legjobb barátom,és én . . – Louis hangja elcsuklik a végén.

- Tudom,édesem. Menj is,nézd meg hogy van. Én itt maradok Alice mellett.

Léptek zaját hallom,majd ajtó nyitódást,végül csapódást.

Harry.

Megmozdítom ujjaim.

- Alice? – hallom El fojtott hangját,mire lassan kinyitom szemeim. Először homályosan látok,de pár másodperc múlva teljesen tiszta a kép. Eleanor az ágyam melletti széken ül,a kezemért nyúl és óvatosan megszorítja.

- Alice,úgy megijesztettél minket. Hála az égnek,hogy nem történt nagyobb bajod – mondja aggódó szemekkel. – Jól vagy? Szükséged van valamire?

- N-nagyon szomjas vagyok – mondom kiszáradt torokkal.

- Ó,persze pillanat – nyúl a kis szekrényre az ágy mellett,és kezébe vesz egy műanyag poharat. Óvatosan a hátam mögé nyúl és segít felülni,míg a poharat nekem adja és iszom.

- Köszönöm – suttogom és visszafekszem. Leteszi a poharat és fürkészve néz. Meg akarom kérdezni,amitől a legjobban félek. – Harry? – kérdezem remegő hangon.

Az ajkaiba harap.

- Itt van ő is. Az orvos azt mondta . . – kezdi,de közbe vágok.

- Hallottam,amit Louissal beszéltek.

- Oh . . – mondja meglepetten.

Pár pillanatig hallgatunk végül én töröm meg a csöndet.

- Mennyi az esélye? – a hangom elcsuklik a mondat végén.

Eleanor szeme könnybe lábad,ezzel az én szemembe is nedvesség tódul.

- Azt mondták ötven százalék. Ilyenkor nem tudják biztosan. Nagyon nagy ütés érte a fejét . . Rossz helyen. És sok vért vesztett.

- Kómába is kerülhet – suttogom.

Összeszorított fogakkal bólint.

- Viszont sikeresen kiszedték a golyót,ami szerencsére a csontját érte.

Felfordul a gyomrom a gondolatra,hogy Harrybe egy golyó fúródott.

- M-mikor láthatom?

- Az orvos azt mondja előbb téged is meg szeretne vizsgálni. Egyszerre csak egy ember mehet be hozzá. Louis most vele van.

Bólintok,és bár minden porcikám látni szeretné,megkönnyebbülök,hogy legalább ő ott van vele.

- Alice . . . Mit akartál csinálni? Meg akartad ölni magad? Mi történt? – suttogja félelemmel a hangjában.

- N-nem. Nem akartam. Csak . . Annyira fájt. És enyhíteni próbáltam a szokásos m-módon . . Rosszul sült el. Nem ezt akartam. Egyenlőre – mondom,és azt kívánom az utolsó szót bár ne mondtam volna.

Eltátja száját.

- M-mi az,hogy egyenlőre?

Nyelek egy nagyot.

- Eleanor . . ha Harry nem ébred fel . . . Én nem akarok tovább itt lenni – motyogom alig hallhatóan.

Eleanor szemébe könnyek szöknek.

- M-mi? – rázza a fejét. – Nem teheted ezt.

- N-nekem rajta kívül nincs senkim. Ő nélküle nincs értelme semminek – sírok én is.

- D-de Alice,itt vagyunk mi is. Louis,és én. Szeretünk téged. A barátaid vagyunk.

- A barátaim vagytok?

- Hát persze,miért mit hittél?

Megrázom a fejem.

- Azt hittem csak azért vagytok velem olyan jók mert megsajnáltatok . . – mondom halkan,és ez így kimondva elég furán hangzik.

- Hogy gondolhattad ezt édesem? Jól éreztük magunkat veled! Danielle és Perrie is kedvelnek. Nemsokára ők is ideérnek a fiúkkal.

- I-igen? – kérdezem meglepetten. – B-bocsánat,csak . . tudod nekem sosem voltak barátaim. Ez még új nekem.

Szomorúan néz rám.

- Barátok vagyunk oké?

Elmosolyodom.

- Oké.

Ő is kedvesen mosolyog.

- Harry szülei is úton vannak – vált témát. - Nem otthonról jönnek,így hosszú az út.

Elszorul a torkom.

- És,h-hogy vannak?

Felsóhajt.

- Eléggé rosszul. Főleg miután megtudták,hogy te is korházba kerültél.

Lesütöm tekintetem.

- Látod,ennyi ember van,akit érdekel,mi van veled és Harryvel. Kedvelnek téged,és bántod őket,ha . . –nem fejezi be a mondatot.

- De én nem bírok nélküle élni -  tör tám újra a zokogás.

- Tudom,Alice – suttogja és megszorítja a kezemet. – De még ne temessünk semmit. Van még remény.

- L-látni akarom.

- Rendben. Hívom az orvost – áll föl és elhagyja a szobát. Most először nézek végig magamon. Kórházi köpeny van rajtam,a bal karomon pedig kötés.

 Mikor El visszajön elmondja,hogy pár perc múlva jön a doktor. Addig elmondja,hogy találtak rám. A közelben voltak,amikor Harry szülei felhívták Louist,hogy mi történt.  Őket meg a korházból értesítették,Harry személyi igazolványából kinyomozva. Louisék pedig azonnal engem kezdtek keresni,először Harry lakásán. Mikor megjöttek,épp akkor ájultam el. Azt mondja,akkor még nem vesztettem olyan sok vért,hogy elájuljak,így valószínű a rosszulléttől történt,amit már előtte is éreztem. Aztán meg megláttam azt a sok vért . . A vértől is rosszul vagyok. Gyorsan kötést kerestek a kezemre és rögtön hívták a mentőket,akik szerencsére még a lövöldözés helyszínén voltak,így gyorsan odaértek. A mentőautóban elaltattak és összevarrták a kezemet. Nem sok vért vesztettem,így nem történt nagy bajom.

- Ha pár perccel később érkezünk . . – rázza a fejét El és sírni kezd.

Ha pár perccel később érkeznek meghalok. Már rég halott lennék. Emlékszem a pillanatra,mikor észrevettem: túl nagy a vágás,a vér pedig csak úgy ömlik belőle. Emlékszem a pánikra,ami akkor rám tört és rájövök : nem akarok meghalni. Félelemmel tölt el az érzés,ha arra a pillanatra gondolok,amikor rájöttem most meg is halhatok. Nem akarok meghalni,de nem akarok Harry nélkül élni.

- Köszönöm. Hogy megmenttetek – szólok végül.

Eleanor halványan elmosolyodik,és megrázza a fejét. Az orvos nyitja az ajtót és megvizsgál. Aztán föltesz pár kérdést az épelméjűségemmel kapcsolatban. Elmondom neki,hogy nem, nem akartam öngyilkos lenni csak kétségbe voltam esve,és az egyetlen amit akarok,hogy hadd lássam Harryt. Fürkészve néz,és azt mondja erről még beszél velem,de láthatom Harryt. Eleanorral az intenzív osztályra megyünk,de megtorpanok. Az apám közelít felénk.

- Hát végre felébredtél! – siet hozzám és kezeit kitárja,mintha meg akarna ölelni,de aztán zavartan maga mellé ejti őket.

- M-mit keresel itt? – kérdezem zavartan.

Szólásra nyitja a száját,de rögtön be is csukja. El szólal meg helyette.

- Alice . . Ő volt az,aki kiszedte a golyót Harryből. Ő műtötte meg.

Eltátom a számat. Megrázom a fejem. Aztán eszembe jut valami.

- T-te honnan tudod,hogy ő . . ?

- Louis – mondja halkan és félrenéz. -  Bocsánat,ha nem akartad,hogy tudjak róla.

- Semmi – rázom a fejem. Tényleg nem bánom,hogy tudja. Harry biztos mesélt Louisnak ő meg Eleanornak.

- Jól vagy Alice? – kérdezi Mark. – Halálra ijesztettél.

Összeráncolom a  homlokom.

- Most ezzel nem bírok foglalkozni. Látnom kell őt – mondom,otthagyom őt és elmegyek mellette,Ellel a nyomomban.

Ő kint marad és leül,míg én halkan bemegyek a szobába. A szívem egy pillanatra megáll. A szobába gép pityegése jelzi egyenletes szívverését. Egy infúziós cső áll ki a kezéből,a géphez kapcsolódó zsinóron kívül,ami a szívét vizsgálja. Kék kórházi köpenyben fekszik,békésnek látszik ahogy alszik.

Alszik. Könyörgöm csak keljen fel.

Az ágya melletti székre ülök. Ez az az ember,aki megmentette az életemet. Én is fekhetnék most itt,ha nem ugrik elém. Megmentettet. Nem először. Ő az az ember,akit teljes szívemből szeretek és ha elvesztem,fogalmam sincs mit csinálok. Nem veszíthetem el. Keserves sírásba kezdek,tenyerembe temetem arcomat. Nem halhat meg. Most,amikor éppen minden jobbra fordult.

Eszembe jut az első találkozásunk. Hogy mennyire féltem tőle. Hogyan ismertük meg egymást egyre jobban,hogyan tett egyre bátrabbá. Milyen élményeim voltak vele,milyen szépeket mondott nekem. Milyen kedvesen bánt velem,úgy ahogy előtte még senki. Ahogy szépen lassan beleszerettem. Amikor először megcsókolt. A szája íze. Ahogy elmondta,hogy szeret. A franciaországi nyaraláson történtek. Mikor a szobájában szeretkeztünk. Szeret engem. Nem kell semmi féle megerősítés,már tudom.

Fáj így látnom Őt. Nekem kéne most itt feküdnöm,nem neki. Fáj hallani ennek a hülye gépnek a csipogását. Szükségem van rá. Szükségem van Harryre. Annyira hálás vagyok neki mindenért,amit értem tett. Annyira szeretem.

A kezéért nyúlok,ami magam mellett fekszik. Lágyan megsimogatom,miközben gyönyörű arcát nézem. Aztán hirtelen egy mozgó ujjat érzékelek tenyeremmel. Elakad a lélegzetem.

- Harry?