42.fejezet

Hiiiiii. Köszönök mindent,remélem tetszik. <3

~ Harry

Fáj mindenem,de legfőképpen a fejem. Megpróbálom megmozdítani ujjaim,de olyan gyengének érzem magam. Ujjam egy tenyérbe ütközik.

- Harry? – hallom meg az angyali hangot. Alice. Itt van,én is itt vagyok,és remélem itt,a Földön,nem pedig a túlvilágon. – Harry? – hallom még egyszer.

Látnom kell Őt. Lassan nyitom ki szemeim,mire egy elfojtott lélegzetvételt hallok. A látásom először homályos,de kitisztul,mikor meglátom angyali arcát.

- Harry! – könnyek csorognak a szeméből. Miért is? Tulajdonképpen hol is vagyunk?

A kezemért nyúl megint,és megszorítja.

- Alice mi baj?

- Itt vagy! – zokogja.

Összeráncolom a szemöldököm és körbenézek. Egy korházi szobában vagyok,kórházi ruhában,a fejem bekötve,és egy zsinór köt egy csipogó géphez,meg egy infúziós tasakhoz.

Aztán beugrik. Engem lelőttek. Te jó ég,ez tényleg megtörtént?

- Élsz! – sír még mindig.

Igen. Itt vagyok és élek. Érte.

- Megmentettél,H-Harry. Az életedet kockáztattad az enyémért – rázza a fejét. – Nem lett volna szabad.

Mi az,hogy  nem lett volna szabad? Érte bármit megtennék,meg is halnék érte.

Kezemet lassan arcához vezetem és megsimogatom. Lehunyja szemeit és felsóhajt.

- Így kellett lennie.

Pillái kipattannak és idegességet látok bennük.

- Nekem kéne most itt feküdnöm. S-sajnálom – sír újra.

Megrázom a fejem,mit sem törődve azzal,hogy szédülni kezdek tőle.

- Azért tettem,azt amit,mert szeretlek – állát megbillentve kényszerítem,hogy szemembe nézzen.

Ő pedig csak néz engem. Úgy,ahogy eddig,rajta kívül még senki nem nézett rám. Mintha valami csoda lennék. Hálával,tisztelettel,szeretettel,csodálattal. Szeretem,hogy így néz rám. Melegség tölti el a mellkasom.

Már percek óta néz. Én is Őt. Föltérképezem szépsége arcát. Szemeivel kezdem,míg végül puha ajkait csodálom. Hiányzik az érintésük.

- Én is szeretlek Harry. Fogalmad sincs mennyire – szipogja.

Elmosolyodom.

- Akkor . . Megcsókolsz?

Ő is elmosolyodik,és az ágyam szélére ül. Fölém hajol,a pittyegés pedig hirtelen felgyorsul,mire zavartan nézek rá,míg ő meglepetten.

- L-látod . . Ezt teszed velem – suttogom. Újra közelít,és végre ajkaink egymásra találnak. Ártatlan csók ez,de annyira édes. Nyelvünk összefonódik,kezem a hátára simul,míg ő ujjai arcomat simogatják. A gép pedig eszeveszettül pittyeg. Fölsóhajtok mikor elhúzódik,tenyeremmel végigsimítom karját. Ez mi? – nézek bal karjára,amin nagy kötés található.

Ijedt arcot vág,nyel egyet majd szólásra nyitja a száját,de az ajtó nyitódik és egy nővér lép be rajta meglepett arccal.

- Oh. Hát felébredt a beteg. Nagyszerű. Szólok a doktor úrnak,pillanat – mondja,majd távozik is.

Idegesen meredek Alice-ra,aki a lesütve fejét,ujjait morzsolgatja.

- Alice?

Fölpillant rám,az ajkába harap. És mesélni kezd. Döbbent fejjel hallgatom,a mellkasom szorít közben. Megint megtette. Megint bántotta magát. Miattam. És majdnem meghalt.

- É-n nem akartam öngyilkos lenni. Csak n-nem bírtam elviselni a fájdalmat,szükségem volt rá . . . Véletlenül történt. Baleset volt.

Csak nézem Őt. Mi lett volna,ha Louisék nem érnek oda időben? Akkor most,amikor fölébredtem volna,nem lett volna itt. És később sem. A gondolatra gombóc nő a torkomban.

- Viszont . . –kezdi.

- Igen?

- Van valami,amit el szeretnék m-mondani. Én . . akkor tényleg nem akartam megölni magam. De tudnod kell,hogy . . hogy azt terveztem,ha nem ébredsz föl,akkor én . . akkor én utánad megyek – suttogja alig hallhatóan.

Tátott szájjal teljesen ledöbbenve nézek rá.

- De Alice,ha nem ébredek fel,ha jól tudom,akkor is csak kómába kerültem volna! Hogy gondoltad ezt? Hogy megöld magad? Normális vagy? – emelem föl a hangom,amennyire csak az erőmből telik.

Hiszen tudom,ő is tudja,ha eddig nem ébredtem volna fel,kómába estem volna. Még onnan is felébredhetek.

Megszeppenve néz rám és megint sírni kezd. Megijedek,hogy megbántottam így megint karját simogatom.

- Bocsánat. Nem akartam így beszélni veled. Csak megrémisztett a tény,hogy te . . t-te . . nem tudom befejezni a mondatot.

- S-semmi baj. Megértem. És most  már tudom. Tudom,hogy ha nem kelsz fel bármelyik másik nap is felkelhettél volna. Kevesebb eséllyel . . És már máshogy gondolom. Itt lettem volna veled minden nap. Szerettelek volna tovább. Csak azt akartam,hogy tudd megfordult a fejemben. Meghaltam volna érted. Meghalnék érted,bármikor – a végére már szinte nem is hallom szavait.

Nem tudom miért érzi szükségét,hogy ezt elmondja,de értékelem.

- De akkor sem csinálhatod többé ezt magaddal – simítom végig kötését.

Bólint.

- M-megígérek neked valamit. Ha soha nem mész el tőlem. Ha velem maradsz,örökre. Mindig. Ha soha többé nem kell elválnom tőled. Ha így lesz . . soha többé nem csinálom – néz mélyen szemeimbe.

Szavai őszintén csengenek.

- És ha veszekszünk?

Elgondolkodik.

- Akkor veszekszünk. De nem hagyjuk el egymást.

- Megígérem neked,hogy mindig veled leszek. Ameddig te akarod – tűrök egy tincset füle mögé.

- Azt akarom,hogy mindig velem legyél – suttog.

- Mindig – bólintok és fejét közelebb húzva homlokon csókolom. – Mindig,Alice.

Lehunyja szemét,könnycsepp gördül végig arcán,amit ujjammal letörlök.

- Mindig.

~

Pár perc múlva,legnagyobb meglepetésemre Alice apja,Mark lép be a terembe orvosi köpenyben. Zavartnak látszik,ahogy Alice is.

- Végre felébredtél. Hála az égnek – jön közelebb.

Összeráncolt szemöldökkel nézek.

- Lemaradtam valamiről?

- Khm . .Ő operált meg téged,Harry – mondja Alice,mire nekem leesik az állam.

- Nos,igen . . Most pedig szeretnélek megvizsgálni.

Percekig csak vizsgál,belevilágít a szemembe,a légzésemet nézi.

- Mennyi ideig voltam eszméletlenül? – kérdezem.

- Hat órát. Már nagyon aggódtunk . . –mondja,végül közli,hogy egy hétig még a kórházban kell maradnom,majd további két hetet otthon feküdnöm.

- Megyek is. A látogatók pedig jöhetnek,de csak óvatosan mozogjon.

Bólogatok,ő pedig Alicera néz,és szólásra nyitja a száját,de végül csak kimegy a szobából.

- Minden rendben – mondom neki,mire elmosolyodik. Nem tudom,hogyan kezeli,azt hogy az apja,itt van,erről még beszélnem kell vele. De előbb muszáj megcsókolnom.

Odahajolok,mire fölnevet,és visszacsókol.

- Szexi ez a kórházi köpeny – mondja,mire meglepetten elnevetem magam. Azt mondta szexi?

- Igen,valóban az – hajolok újabb csókért,de akkor kivágódik az ajtó.

- Harry! Kisfiam! – rohan anyám mellém rögtön,és a kezemet szorongatja. Apám is megjelenik az ajtóban,megkönnyebbülést látok rajta. – Hála Istennek,jól vagy! Úgy sajnálom,csak most tudtunk ide érni,de az ország másik végében voltunk és mi . . –kezd sírni.

- Sss,anya semmi baj. Minden rendben.

- Örülök,hogy jól vagy,fiam. Halálra aggódtuk magunk miattad – teszi vállamra kezét apám. – És te Alice . . – fordul felé,és megöleli,majd anyám is úgy tesz.

- Alice,kicsim,téged is úgy féltettünk – mondja Anne.

Alice zavartnak látszik,de szorosan öleli őt.

Pár percig még bent maradnak,ennyiből  is látszik a szüleim milyen rosszul viselték ezt az egészet.

- Na jó,most megyünk,mert a barátaid már türelmetlenül várják,hogy bejöhessenek. Sajnos egyszerre nem endnek be háromnál több embert. Louis ezt elég nehezen fogta fel – rázza a fejét mosolyogva,mire felnevetek. – Ma itt alszunk mi is,rendben?

- Nem szükséges,anya,megleszek. Aludjatok csak otthon,minden rendben lesz.

- Engem is még bent tartanak – szól Alice halkan. – Én itt leszek vele.

- Mindig – tátogom szájammal neki,mire szégyenlősen elmosolyodik.

- Biztos fiam? – kérdezi apám. – Szívesen maradunk.

- Biztos – bólintok.

- Hát rendben . . de még maradunk kicsit. Viszont most már tényleg átadjuk a helyünket – hajol oda hozzám anyám és puszit ad arcomra. Kicsit zavartan nézek Alicere,de ő csak mosolyog.

Kimennek az ajtón,ami be sem csukódik,már is Louisék lépnek be rajta.

- Tesó! Végre! – szalad hozzám és megszorongat. Kicsit fölnyögök a fájdalomtól,mire bocsánatot kér. Aztán Alicehez rohan,őt is köszönti,míg engem Eleanor ölelget. Végül megállnak egymás mellett. Louis elgondolkodva néz.

- Hát ti nem vagytok normálisak,gyermekeim – mondja higgadtan,mire mindannyian felnevetünk.

Kábé egy órát vannak bent,beszélgetünk.

- Alice,a többiek már itt vannak,kijössz velem eléjük? – kérdezi El.

Alice rám néz,mire mosolyogva bólintok.

- Oké – egyezik bele és kimennek.

Louis leül az ágy melletti székre és a fejét csóválja.

- Te állat.

- Most miért? – nevetek fel erőtlenül.

- Tudod menyire ki voltam akadva? – vonja föl szemöldökét. – A kis hősködésed miatt.

- Miért,hagynom kellett volna,hogy életem értelmét lőjék le? – ráncolom a szemöldököm.

- Nem,természetesen nem. Jól tetted,amit tettél. Büszke vagyok rád – vigyorog hülyén.

- Kösz,Loui – mosolygok rá vissza.

- Viszont . .Nem tudom,tudod-e már . . Alice kötését láttad?

- Igen – sóhajtom. – Megbeszéltük már.

- Akkor jó – mondja,majd kis szünet után folytatja. – Tudod . . ez a lány tényleg nagyon szeret téged.

Egy pillanatra lehunyom a szemem és elmosolyodom.

- Tudom. Én is őt.

- Tudom – nevet. – Te . . mondtam már neked,hogy milyen jól áll ez a kórházi mamiruha? Nagyon szexuálisan festesz benne.

Amennyire erőmből telik belebokszolok a vállába,de aztán mindketten felröhögünk.

- Jó,hogy itt vagy – mondom szemébe nézve.

- Jó,hogy nem mentél el – suttogja.

- Na mi van,mi ez az érzelgősség?

Megtörölgeti a szemét,mint aki sírt.

- Ilyen vagyok,na.

- Csókolózni is fogunk? – röhögök.

- De még mennyire! – kacsint rám és odahajolva hozzám megölel.  – Na jól van,átadom a helyet a többieknek. Alice is itt marad estére ugye?

Bólintok, meg kifelé hátrál a szobából.

- Aztán csak óvatosan. Mindketten ebben a túlfűtött lepelben vagytok . .  – mutat a köpenyemre. - Ne rosszalkodjatok! – nyitja az ajtót. – Sokat . . –teszi hozzá,majd  távozik.

Alice visszajön és vele együtt Liam és Danielle lép be a szobába,utánuk Zayn és Perrie,végül Niall. Mind nagyon kedvesek,és újra ráeszmélek,milyen jó is,hogy vannak ők nekem. Milyen jó,hogy itt vannak nekem ők,a barátaim. Anyámék is bejönnek még egyszer,mígnem Alice és én maradunk csak. Őszintén szólva ,lehet,hogy bunkóság,de erre vártam a legjobban. Épp egy csókért nyúlok hozzá,mikor kopogtatást hallunk.

~ Alice

Kopogtatnak,majd nyílik az ajtó és Mark lép be rajta.

- Sziasztok,remélem nem zavartam meg semmit.

De,nagyon is meg zavarta. Épp Harryt akartam volna csókolni,és megzavart. Tulajdonképpen az egész életemet megzavarta.

- Nem – motyogom.

Kicsit közelebb jön,míg felvont szemöldökkel nézem Harry ágyáról. Feszültnek tűnik.

- Alice . . Azt szeretném kérdezni . . . Hogy beszélhetnénk esetleg?

Szólásra nyitom a szám,hogy rögtön közöljem vele: nem. Nem beszélhetünk. De aztán Harryre nézek. Megmentette az életét. Ennyivel talán tartozom neki. Lassan bólintok,ő hosszan kifújja a levegőt.

- Akkor átjönnél kérlek az irodámba?

- M-miért nem jó itt?

- Menj csak Alice. Ezt jobb lesz négyszemközt megbeszélnetek – mondja Harry.

- Igen. Addig pedig . . Harry már szóltam a nővéreknek,hogy vigyenek el az intenzívről,de az infúzió még maradjon. Aztán holnap meglátjuk,hogyan érzed magad.

Harry bólint.

- Öhm. El tudnád intézni,hogy egy szobába aludhassunk?

- Természetesen,ahogy szeretnéd. Majd odakísérlek,nehogy eltévedj.

Követem őt az irodájába,ami elég messze van Harry szobájától. Az iroda kicsi,de nem zsúfolt. Középen egy íróasztal áll,mögötte egy szék,ahova Mark ül be,én pedig az asztal másik oldalára elhelyezett ülőalkalmatosságra.

- Szóval . . –kezdi és idegesnek látszik.

- M-miről is szeretnél beszélni? – kérdezem.

- Khm – krákog. –Azt hiszem inkább el is kezdem az elején – fújja ki a levegőt,és innentől meg sem áll a beszédben. – Miután édesanyádat teherbe ejtettem . . . Nagyon fiatal voltam. Egy barom. Megijedtem. Szerettem anyukádat,de nagyon féltem a következményektől. Féltem,mit szól a családom,akik már attól is ki voltak,ha elszívtam egy szál cigarettát. Nem tudtam mit tettek volna velem,ha megtudják ezt. Féltem mások véleményétől. Így hát elhagytam őt. Nehezen,de otthagytam. És tudnod kell Alice,hogy erre egyáltalán nem vagyok büszke. Ha tehetném,megváltoztatnám az akkori döntésemet. De már nem tudom. Két évig furdalt a lelkiismeretem,mígnem fölkerestelek titeket. Látni szerettelek volna,a gondodat viselni. Anyukád viszont nem engedte. Azt mondta soha többé nem akar látni,már mást szeret,mással van,nem kell neki a sajnálatom. A szívem pedig összetört,mert még akkor is szerettem őt. Anyukád csodálatos volt – a hangja merengő lesz,nekem pedig könnyek szöknek a szemembe. Semmi sem tudok anyukámról,semmire nem emlékszem róla. - Egy kicsit,épphogy egy kicsit más volt mindenkinél. Imádtam azt a másságot. De elküldött. Teljesen jogosan. Én pedig nem bírtam ezt elviselni. A halála után évekkel tudtam meg,hogy elhunyt. Eszembe jutott persze,hogy fölkeresselek. De azt hittem,már késő,nem lenne jó neked,ha egyszer csak a semmiből fölbukkannék. Azt hittem jó helyen vagy. Hogy boldog vagy. Sajnálom. Tudom,hogy ezzel nem teszek semmit jóvá . . . És nem szeretnék felmentést kérni tőled a hibáim alól. Mert tudom,óriásit hibáztam. De hihetetlenül sajnálom. És szeretném jóvá tenni. Ha megengednéd nekem . . . Bármit megteszek. Bármit,azért hogy a lányomnak hívhassalak,te pedig engem az apádnak.

Döbbenten nézek rá,lélegzetet is alig veszek. Szemeibe nézek,mely legnagyobb meglepetésemre könnyes. Megköszörülöm a torkom,hogy beszélni tudjak.

- V-válaszolhatnék erre esetleg k-később? Időre lenne szükségem.

- Persze – mondja halkan,majd feláll. – Elkísérlek a szobádba.

Követem őt a hosszú folyosókon keresztül,közben magas alakját pásztázom szemeimmel. Hihetetlen,hogy ő az apám. Hihetetlen,hogy itt lépkedek mögötte.

Megáll egy ajtónál.

- Ez az.

Bólintok és a kilincsért nyúlok.

- Alice?

- Igen?

- Azt szeretném még mondani,hogy . . . – nyúl a bekötözött karomhoz,mire megdermedek. – Nem ezt érdemled – mondja szemeimbe nézve,majd sarkon fordul és elmegy. Tátott szájjal nézem amint orvosi köpenye eltűnik a sarkon. Apa?