43.fejezet

Sziaaasztok. Hát,itt van. Az utolsó fejezet. Ezenkívül lesz még egy epilógus,de ennyi. A „beszédemet” a következő bejegyzésben láthatjátok valószínűleg,most inkább nem szövegelek. Csak annyit mondanék,hogy holnap REMÉLHETŐLEG sikerül megírnom az epilógust,viszont,ha nem . . . Na akkor csak tíz nap múlva jön,mert elutazom… :// Igyekszem megírni. A résszel kapcsolatban pedig annyit,hogy őszintén nem tudom milyen lett. Remélem tetszik.Köszönöm,hogy itt vagytok.<3

xxx

~ Alice

- Miről beszéltetek? – kérdezi Harry.

A közös kórházi szobánkban vagyunk,két egymás mellett lévő ágyban fekszünk. A szobában sötét van és csönd,csak a mi beszédünk hallatszik.

Elmesélem neki,mit mondott az apám. Csöndben hallgat pár percig,emészti a hallottakat,majd megszólal.

- Úgy látszik nagyon próbálkozik.

- Igen. Sz-szerinted?

- Szerintem mi?

- Mit kéne tennem?

Felsóhajt.

- Bonyolult. Szerintem . . . mindenki megérdemel egy második esélyt. Harmadikat már nem. De másodikat igen.

Behunyom a szemem.

- N-nem tudom,milyen lenne. Ha lenne egy apukám.

Mocorgást hallok,mire kinyitom a szemem és látom,hogy oldalra fordul,velem szemben.

- Próbáld ki – mondja.

Kis ideig hallgatunk,aztán megköszörüli a torkát.

- Fogalmam sincs,miért tettek ide két ágyat . . . Markban biztos feltámadtak az apai ösztönök,vagy én nem tudom . . . De nem akarsz ide jönni mellém? Szerintem ketten is elférünk – mondja jelentőségteljes tekintettel,mire felkuncogok.

Átmászok az ő ágyára,és bebújok mellé.

- Így már sokkal jobb – sóhajtja.

- Szerintem is – adok puszit szájára,illetve csak puszit akartam volna,de ő nem engedi el ajkaim,míg ki nem nyitom őket,és nyelvével az enyémet nem simogatja. Fellobban bennem a szikra,hajához nyúlok,hogy beletúrjak. Halk zihálásunk hangosnak hallatszik a csendes szobában. Kezét derekamra vezeti,és mikor ajkamba  harap,apró nyögés szökik ki a számon.

- Basszus,Alice – húzza hátrébb fejét,de én nem bírom sokáig szája nélkül,újra lecsapok rá. Fölmordul,mikor nyelvemet végighúzom,alsó,majd felső ajkán. – Alice,mi történt veled? – nevet halkan,de én csak tovább csókolom. Nyakát veszem kezelésbe,nyalogatom,majd finoman beleharapok. Felnyög. – Alice . . . Iszonyatosan tetszik,amit csinálsz,de le kell állnunk – tol el magától.

Zavartan fésülöm oldalra hajam.

- M-miért?

- Azt mondták még három hétig,ne csináljak semmi fizikailag megerőltető dolgot. Amit eddig csináltunk még rendben is van,de ha tovább folytatod nem bírok magammal.

- Három hét? – nyögöm fájdalmasan.

Fölvont szemöldökkel néz.

- Problémád van vele? – pislog.

Zavartan lesütöm szemeim.

- Nem csak . .ahhh. Mindegy.

Megint nevet.

- Nekem legalább olyan nehéz lesz,mint neked. Ha nem nehezebb – ujját állam alá támasztva kényszerít,hogy rá nézzek. – Tudod sosem gondoltam volna,hogy egy kórházban,infúzióra kötve,a mellkasomon óriási kötéssel,mert lelőttek,egy ilyen lánnyal,mint te,szóval,hogy így,ilyen állapotban erekcióm lesz.

Eltátom a számat.

- Harry! – csapok elvörösödve karjára,de ő csak röhög. – Egy milyen lánnyal? – kérdezem halkan,mire elmosolyodik és megsimítja arcomat.

- Egy ilyen csodálatos lánnyal – ad puszit homlokomra. – Viszont aludjunk,édes! – von magához közelebb,szorosan átölelve. Mellkasához bújok,beszívom finom illatát.

- Cs-csodálatos? – suttogom,mire megszorítja az övével összekulcsolt kezemet.

- Az.

- Gyere! – szól a hang az ajtón keresztül,amin az imént kopogtattam.

Bizonytalanul belépek az irodába,ahol Mark ül az íróasztala mögött.

- Á,Alice,örülök,hogy jöttél.

Bólintok és zavartan álldogálok.

- Miért is jöttél pontosan? – vonja össze szemöldökét,és láthatólag ő is zavart.

- Öhm. A t-tegnapi beszélgetés . . .

- Igen . .

Nagy levegőt veszek,úgy döntök inkább gyorsan túl leszek rajta. Ma reggel jól végiggondoltam az egészet,és egyetértek Harryvel. A második esély mindenkinek jár. Meg akarok neki bocsájtani. Hosszú út lesz,de sikerülni fog. Tudom.

- Úgy gondolom . . megpróbálhatnánk. Jó lenne,ha lenne egy apám. – pillantok rá föl.

Eltátja a száját és legnagyobb meglepetésemre odajön hozzám és megölel. Nem ölelem vissza.

- Köszönöm Alice.

Óvatosan kibújok öleléséből,a szeme könnyes.

- Cs-csak . . lassan,oké? Mert elég nehéz ez nekem. Megpróbálhatjuk,csak lassan.

- Persze,ahogyan szeretnéd – bólogat hevesen.

- O-oké,akkor én most megyek . . – hátrálok az ajtó felé.

- Hol kereshetlek? Megadod a telefon számod?

- Nincs telefonom. Keress Harrynél.

Elmosolyodik,fogalmam sincs miért.

- Oké – bólint.

- Oké.

- Oké – mondja még mindig bólogatva,mire felnevetek. Pár pillanatig csak néz,majd ő is csatlakozik hozzám.

- Akkor,majd t – találkozunk. – nyitom ki az ajtót és kilépek.

- Remélem hamarosan – szól utánam,mire akaratlanul is apró,alig észrevehető mosoly jelenik meg ajkaimon.

A következő hétben Harryvel még a kórházban tartózkodunk. Mindkettőnket megfigyelés alatt tartanak. Őt fizikai,engem meg szellemi okok miatt. Minden nap jönnek hozzánk látogatóba,hoznak nekem virágot,csokit. És mivel apám,és Harry is azzal gyötör,hogy menjek el pszichológushoz, végül megegyezem velük,hogy miután Harry felépül kipróbálom. Apa már meg is beszélte,a nővel,aki ebben a kórházban dolgozik,és jól ismeri őt,hogy kezeljen engem. Fogalmam sincs mi lesz ebből,de egy próbát megér. Talán tényleg segíteni fog,és könnyebb lesz nekem.

Miután hazaengednek minket,és megígérem apámnak,hogy nem leszek öngyilkos,még két hétig gondozom Harryt,aki csak az ágyban feküdhet. Sütök,főzök neki,ő meg mindig megdicséri a munkám. Kicserélem a kötést a mellkasán,a kórházban megtanították,hogy kell. Filmeket nézünk,és mikor beindítom a zenét,arra kér,hogy táncoljak neki. Megteszem amit kér,ő pedig csak nevet hülye mozdulataimon. Én is nevetek. Mikor véget ér a szám,az ágyhoz megyek és fölé hajolva megcsókolom. Két hétig szigorúan csak csókolózunk.

Ma pedig végre levehetjük a kötését,és elmehetünk otthonról. Óvatosan leszedem a fehér anyagot mellkasáról, a golyó által hagyott seb bevarrva terül el gyönyörű bőrén. Közelebb hajolok hozzá és óvatosan megcsókolom a sebet,mire felsóhajt. Aztán én jövök.

Leveszi a kötésem a karomról,amit eddig nem mertem megtenni. Fölszisszen,mikor meglátja fölvágott karomat. A cérnát,ami összetartotta bőröm,már kivették,csakúgy,mint az övét. Az összevarrt seb mellet még pár kevésbé mély látható,azok mögött pedig a régiek.

Mindketten a karomat nézzük szótlanul.

- Ezt . . el lehet tüntetni? – kérdezem remegő hangon.

 Ajkamba harapok és fölpillantok rá. Gyönyörű zöld szemei szomorúan néznek rám. Nem válaszol. Felsóhajtok. Ezek a sebek már hozzám tartoznak. Ami egykor bennem történt az a bőrömön is látható. Volt egy múltam,ami nyomott hagyott. Bennem. Rajtam. Nem tudom,hogy valaha is eltűnik majd. Nem feltétlenül az a nyom,amit bárki láthat. Hanem ami bennem van. El fog tűnni valaha?

- Már mindkettőnknek van – suttogja. Sebes mellkasára pillantok,majd karomra.

Könny szökik a szemembe.

- Sajnálom,hogy neked is van.

Arcomhoz nyúl,államat tenyerébe helyezi.

- Azért van,mert szeretlek. Neked is,nekem is. Itt vannak,rajtunk. Itt a nyoma,de tovább lépünk,rendben?

Bólintok.

- Én is szeretlek – állok lábujjhegyre és megcsókolom. Érzem csókjában mosolyát.

- Indulás! – mondja.

- Kicsit félek – vallom be neki kezeit fogva.

- Én is. Leginkább attól,hogy apád eddig csak azért volt velem kedves,mert lelőttek. És beteget nem illendő bántani. Mi van,ha igazából egyáltalán nem vagyok szimpi neki? És nem is fog megkedvelni? Ugye nincs puskája? – néz ijedten,mire felnevetek.

- Nincs – rázom a fejem. – Bár . . – hajtom oldalra fejem. – Nem tudom. Lehet. De ne félj – fogom arcát két tenyerem közé és puszit adok szájára. – Ha le akarna lőni én majd eléd ugrom.

A vacsora nagyon jól telik apám házában. Rajtunk kívül meghívta Harry szüleit. Apámnak nagy,szép háza van,és mint kiderült felesége,gyereke sincs. Barátnője sem.  Lehet,hogy önző dolog,de örülök neki. Nem tudom,hogy bírnám,ha megjelenne „a feleség” és „a gyerek”. Vagy „ a nő”. Viszont remélem egyszer rátalál a szerelem. És lesz egy tesóm. Talán. Nem tudom.

Vacsora után Harryvel elköszönünk és Louisék háza felé tartunk,ahol „visszatérésünk” alkalmából egy kisebb összejövetelt szerveztek nekünk. Tartok a dologtól,hogy mit is csinálok én majd ott,de kellemeset csalódom. A zene halkan szól, a lányokkal körmöt festünk,a fiúk biliárdoznak,végül mind összegyűlünk a nappaliban,és beszélgetünk. Eddig nem beszéltem nekik magamról,de most elmondom a történetem. Mindent. Harry pedig szorosan tart maga mellett,ujjainkat összekulcsolja. Elmondom az árvaházat,a verést,a sulit,a vagdosást. Mindent. Ők pedig megértően néznek,Perrie elsírja magát.

- Úgy sajnálom. – szipogja.

Lesütve a szemem az ajkamba harapok,majd végignézek rajtuk. Összeráncolom a homlokom.

- Nem kell. Végül is . .  itt vagyok,nem? – mosolygok rájuk,ők pedig vissza rám.

- Itt vagyunk. – suttogja Harry a fülembe. Igen. Itt vagyunk.

- H-Harry – nyögöm,miközben a nyakamat csókolgatja és harapdálja. – Megállt a lift. Körülbelül tíz perce  – kuncogok.

- Mmm,de annyira puha  - nyalja végig bőrömet. – Most épp nem érek rá kiszállni – morogja,a következő pillanatban a lift ajtaja újra bezárul és elkezd lefelé menni,a földszintre. Ezek szerint valaki biztos lentről hívta. A liftajtó kinyílik én pedig elugrom Harry mellől. Egy néni áll az ajtóban,összehúzott szemmel,de mintha a szája szélén mosoly bujkálna.

- Visszajöjjek később? – vonja föl szemöldökét,és már nem titkolja vigyorát,szája  két széle majdnem a füléig ér.

- Khm – köszörüli meg a torkát Harry. – Nem kell. Jöjjön csak,Marley néni.

A néni beszáll mellénk a liftbe,még mindig vigyorog.

- Hatodik emelet ugye? – kérdezi Harry,mire a néni bólint.

Csendben várjuk,hogy megérkezzen a lift,majd mikor nyílik az ajtó,a néni még visszanéz ránk.

- Aztán ügyesen! – és legnagyobb döbbenetemre ránk kacsint.

Harryvel összenézünk,mindketten vigyorgunk. A mi emeletünket vesszük célba. A lakásba érve Harry leveszi a kabátom és amíg beljebb megyek,fölakasztja.

Rám néz,én is rá,pár pillanatig csak bámuljuk egymást. Aztán szólásra nyitja a száját,de rögtön be is csukja. Csak néz.

A következő pillanatban pedig odarohanok hozzá,megszüntetve ezzel a köztünk lévő távolságot és megcsókolom. Úgy igazán. Az ölébe kap,lábaimat köré kulcsolom. Hátamat simogatja,miközben a konyhapultra rak.

- Alice – motyogja. Hangsúlya megőrjít és a pólójáért nyúlok,ami nemsokára a földre kerül,a gatyájával együtt. Ő is leveszi felsőmet,rögtön utána a melltartómért nyúl,amit egy csattintással ki is kapcsol és a földre vágja. Melleimet kezdi csókolni,hangosan nyögök mikor mellbimbómat harapdálja. Bokszeréért nyúlok,amit segít nekem levenni,így előbukkan meredező férfiassága. Egy pillanatra megállok,levegő után kapkodok,majd bizonytalanul ránézek. De mikor az ajkamba harap nem hezitálok többet. Megfogom merevedését és megszorítom,mire felszisszen.

- Baszki – nyög fel,és bugyimhoz nyúl,hogy letépje rólam. Kezét rögtön megérzem ott lent,de eltolom onnan.

- Harry,t-téged akarlak. Most.

Izzó szemekkel néz rám,haja kócosan hull homlokába,ahogy beletúrtam. Fölkap és a hálószoba felé vezet. Pár pillanatig összeér a csípőnk,mire mindketten megkönnyebbülten sóhajtunk fel. Letesz az ágyra és fölém hajol. Az egész testemet végigsimítja,végigcsókolja,míg én csak nyöszörgök.

- Nem. Nem tudod,mennyire gyönyörű vagy – suttogja.

- Harry – dörzsölöm hozzá ágyékomat,mire hátravetett fejjel felnyög. Jobban vágyok rá,mint valaha.

- Egy pillanat édes.

Az éjjeliszekrény fiókjához nyúl,lihegve figyelem. Még sosem láttam,ahogy ezt csinálja. Ajkamba harapok. Nem bírok tovább várni.

Újra fölém hajol.

- Mehet? – kérdezi. Bólintok,és végre megérzem őt. Először csak egy kicsi,majd egyre nagyobb része kapcsolódik össze az én testemmel. Lábaimat köré fonom,így még közelebb jön hozzám. Karjaimat hátához vezetem,simogatom puha bőrét.

- T-tudod . . mikor először megláttalak . . – zihálja,mikor kihúzódik belőlem majd újra belém nyomul. Felkiáltok,ujjaim bőrébe vájnak,mire felnyög.  – Csak segíteni akartam. Aztán megtetszettél. Beléd szerettem. Őrülten beléd szerettem. És most tudod mit akarok? – lök egyet rajtam újból.

- Harry! – kiáltom.

- Nem mondom el – kuncog nyakamba,majd végignyalja azt.

Nem értem,mit akar ezzel,de nem is érdekel,mert csípőjét épp oldalra fordítja okoz nekem gyönyörű érzéseket. Göndör hajába túrok kezemmel,próbálok még ennél is közelebb kerülni hozzá.

Gyorsít a tempón,majd lassít. Majd megint gyorsít,és így tovább.

- Te vagy az életem – nyögi szájamba. Nem tehetek róla könnyek csorognak az arcomon.

- Te vagy az élet – suttogom,aztán valami ott bennem legbelül megindul,azt hiszem Harrynek is. A nevét kiáltom,ő az enyémet. Egy másik világba jutunk el együtt,közösen. Egy gyötrelemmel teli,de mégis mézédes világba,ahol csak mi vagyunk. Csak Ő és én.

Madárcsiripelésre ébredek. Még csukva van a szemem,de elmosolyodom. Eszembe jut a tegnap éjszaka. Kezemmel oldalt tapogatózom,hogy megtaláljam a mellettem lévő angyalt. De csak a paplant érintem. Kipattannak a szemeim,rémülten ülök fel.

- Harry? – kiáltom.

Semmi válasz. Kimászom az ágyból,magamra kapom Harry pólóját és körbenézek a házban. Nincs itt. Döbbenten nézek pár pillanatig,a torkom összeszorul. Nem,nincs semmi baj,biztos mindjárt visszajön. Velem marad. Mindig.

Épp mennék vissza a hálóba,mikor ajtó nyílik. Harry fekete farmerben és pólóban,rajta fekete-piros kockás ingben,lihegve,kócos hajjal áll előttem.

- Harry! Hol voltál? – kérdezem ijedten.

Közelebb lép.

- Emlékszel,mikor tegnap éjszaka megkérdeztem: most mit akarok?

A homlokomat ráncolom.

- Mi?

- Emlékszel?

- Persze – válaszolom. A tegnap éjjel minden egyes részletére pontosan emlékszem. Sosem fogom elfelejteni. Ahogy csókolt,ahogy érintett,ahogy testünk találkozott egymással.

- Téged akarlak,Alice.

- A tied vagyok,Harry. Attól a pillanattól fogva,hogy megláttalak.

Megrázza a fejét.

- Mi mindig együtt leszünk,ugye? – kérdezi,a következő pillanatban pedig letérdel elém. Szájtátva nézem. A zsebéből elővesz egy kis dobozt,én meg azt hiszem mindjárt elájulok.  A dobozd kinyitja és felém nyújtja. Egy gyémántgyűrű díszeleg benne. Elakad a lélegzetem. Szemébe nézek,melyek elszántak,zöld írisze csak úgy ragyog.

Ott,abban a pillanatban boldog vagyok. Olyan boldog,mint azt hiszem még soha életemben. A könnyek csak úgy csorognak arcomon,de még mindig csak szemét nézem.

- H-ha elfogadod ezt . . . Együtt leszünk. Mindig. Tisztelni foglak,szeretni,mindent meg fogok adni neked,ami tőlem telik.  Mindig,Alice? Mi mindig együtt leszünk? – kérdezi.

Máshogy tette fel a kérdést,de tudom mit jelent. A válasz pedig ugyanaz a szó erre is. Egyetlen egy szó.

Elmosolyodom.

- Mindig? – kérdezi újra,és látom ahogy megkönnyebbülten széles mosolyra húzza ajkait.

Nem bírok megszólalni. Csak mosolygok.