40.fejezet

Hellooo. Mivel volt időm,hoztam egy részt. :) Többen írtátok,hogy ne hagyjam abba,nem tudom,hogy erre a történetre,vagy az írásra gondoltatok,viszont ennek a sztorinak már nemsokára vége ... Még lesz pár rész,de eléggé a vége felé tartunk. Utána pedig új blogot kezdek. :) Remélem ott is velem tartotok. :)
A komik nagyon jól esnek xxxx.

Ui. #höhö

~ Alice

Napok óta nem csinálok semmit,csak az ágyban fekszem és nézem a plafont. Vagy a tévét. De igazából fel nem fogom,mi megy benne éppen,csak bámulom a képernyőt. Látom Harryn,hogy nem tudja mit csináljon.  Azonkívül,hogy folyton kaját hoz nekem és belém tuszmákolja azt,mert magamtól egy falatot sem ennék;és próbál velem beszélgetni,nem tud mit csinálni.

- Itt az ebéd – szól,és érzem,amint a matrac megsüllyed alattam. Mivel háttal fekszem neki,kényszeredetten a másik oldalamra fordulok,és látom egy jól megrakott tálcát tart kezében.

- Nem vagyok éhes – suttogom.

Megcsóválja a fejét.

- Enned kell.

Sóhajtva ülök fel,és amíg mindent megeszek a tálcáról,Harry árgus szemekkel figyel,el nem mozdul mellőlem. Mikor végzek,megsimogatja fejem,,majd csókot nyom rá,és kimegy.

Így telik pár nap,mígnem egyik délután csengőt hallunk. Pár másodpercig csönd  van,majd Harry fojtott hangját hallom.

- Szerintem jobb lenne,ha most inkább elmenne innen . .

- Beszélnem kell vele.

Megint csönd,majd léptek zaja. Épp az ágyon ülök,mikor bejön és meglátom őt. Az apámat. Azonnal gombóc keletkezik a torkomban.

- M-mit keresel itt? – kérdezem alig hallhatóan. Az is jó kérdés,egyáltalán hogyan tudta meg hol vagyok,de pillanatnyilag ez annyira nem foglalkoztatott.

- Beszélni szeretnék veled . . –szól óvatos hangnemben és lassan felém lép.

- Én nem szeretnék veled – mondom határozottan.

- Kérlek hallgass meg.

- Nem akarlak meghallgatni. Nem vagyok kíváncsi a mondanivalódra – eddig nem tudtam,hogy ilyen mérges hangnemben is tudok beszélni.

- Alice . .

- Nem. Nem érted? Nem vagyok rád kíváncsi! – hangosan mondom ezt,de miután még mindig nem mozdul,kétségbeesetten kiáltok Harry után. Azonnal a szobába terem,és megragadja Mark karját.

- Jobb,ha most elmész – mondja neki és kivezeti a lakásból.

~

- Hogy talált meg?

- Amikor megvizsgáltak,az adataidat is meg kellet adni. Gondolom valahogy megtudta őket . . –mondja halkan.

Az elkövetkezendő napokban,minden egyes nap eljön hozzánk. Harry mindig kinyitja az ajtót,de mikor megkérdezi tőlem,beengedheti-e apámat,nemet mondok. Utoljára én nyitok ajtót.

- Mit nem értesz azon,hogy ne keress! Hagyj békén! Már így is eleget tettél. Soha többé nem akarlak látni! – ordítom az arcába,miután már teljesen betelt a pohár. Mit  keres föl napok óta? Mit akar?  Megbocsájtást? Mert azt rossz helyen keresi. Nagyon rossz helyen.

- Csak pár percet kérnék . . –kér halkan,de a fejem rázom.

- Nem.

Felsóhajt.

- Rendben. Megígérem,hogy soha többé nem fogsz látni,ha ezt akarod.

- Ezt – suttogom.

Pár pillanatig még szemeimbe néz. Könyörgést,szomorúságot látok bennük,ami egy pillanatra megrendít. De nem érdekel. Az én szememben hányszor láthatta volna ugyanezt életem során? De nem látta.

Bólint.

- Viszlát,Alice – suttogja,hátralép,és eltűnik a szemem elől.

Meredten nézek utána,és majdhogynem utána szólok. A szám már nyitom is,de végül becsukom. Nem érdekel az apám.

Visszafekszem az ágyamba és sírok. Mikor Harry legközelebb bejön hozzám idegesnek látom.

- B-baj van? – kérdezem ijedten.

- Nem,csak . . Beszélni szeretnék veled valamiről.

Az ajkamba harapok. Leül az ágy szélére.

- Szóval . . Alice,már másfél hete csak itt fekszel és sírsz. Ami teljesen normális reakció a történtekre nézve . . De nem jó.

Összeráncolom a homlokom.

- M-mire akarsz kilyukadni?

A szemeimbe néz és megfogja a kezem.

- Ezen már régebb óta gondolkozom. Tulajdonképpen mióta megismertelek.

Kis szünetet tart.

- Lehet,hogy segítségre lenne szükséged – mondja. – Orvosi segítségre.

Tátva marad a szám.

- M-mi? – kérdezem teljesen összezavarodva.

- Beszélned kéne egy orvossal.

- M-miért?

- Alice,amit te csinálsz az nem normális – közli velem,engem meg mintha gyomorszájon vágtak volna.

- Mi n-nem normális? Én? Úgy g-gondolod nem vagyok n-normális? – a hangom elcsuklik a végén.

- Nem,ilyet egy szóval sem mondtam. De nem normális az,hogy vagdosod magad. Hogy ilyen visszahúzódó vagy. Lehet,hogy jót tenne,ha beszélnél erről valakinek,aki ért ezekhez a dolgokhoz. Segíthetne feldolgoznod,mindazt,ami veled történt,és az apáddal való találkozást is.

- Z-zavar,hogy visszahúzódó vagyok? – kérdezem elhaló hangom,és bár valószínű,nem ez a legfontosabb dolog amit mondott,de bennem ez marad meg a legjobban. Tehát még sem vagyok neki így jó?

Megint a homlokát ráncolja,hevesen rázza a fejét.

- Dehogyis. Semmi nem zavar benned. Úgy vagy jó,ahogy vagy.

- Akkor miért akarsz orvoshoz küldeni? – szökik könny a szemembe.

Közelebb húzódik hozzám.

- Nem akarok semmit rád erőltetni. Segíteni szeretnék neked. Azt akarom,hogy könnyebben tudj élni,boldogan.

- De te segítesz nekem – suttogom. – Mióta találkoztunk,sokat javultam,n-nem?

- De igen,viszont én nem vagyok szakember.

Pár pillanatig csendben nézünk egymás szemébe.

- Ezen . . gondolkodhatok még?

- Persze. Most viszont próbáljunk meg valamit csinálni. Nem szeretném,ha egyfolytában szomorkodnál.

Igazából eszem ágában sem volt phszihológushoz ,vagy bármi ilyesmihez menni. Utálok orvoshoz járni,félek tőle. Ráadásul,ha orvoshoz mész,azt jelenti,valami nincs rendben veled. Valami nem normális. Én viszont normális akarok lenni,teljes mértékben.

Az ég világon semmihez nem volt kedvem,míg meg nem látom Harry meztelen felsőtestét,miután leveszi magáról a pólót,azzal a szándékkal,hogy egy másikat vegyen föl.

- H-Harry?

- Igen,szerelmem?

Szégyenlősen szemeibe nézek.

- Megcsókolsz?

Fölvonja szemöldökét,majd huncutul elmosolyodik.

- Örömmel.

~ Harry

Lassan közeledem felé,és mikor puha ajkai enyémhez érnek felsóhajtok. Annyira édes. Rögtön az ágyra döntöm és feléje kerekedem. Ujjai hajamba túrnak,mikor nyelvemet végigszántom száján,majd gyengéden beleharapok,mire felnyög.

- Hmm – mormogom,mikor nyelvünk összefonódva szereti egymást. Hirtelen teljesen felizgultam. Érzem keményedő férfiasságom alsógatyámban,ahogy egyre jobban kikívánkozik. De nem. Nem akarom,most nem. Csak neki szeretnék örömet okozni.

- Levehetem a felsődet? – kérdezem zihálva és bólint. Az alvós pólója alatt nincs semmi,így rögtön elém tárulnak nőies idomai. Gyönyörű. Ez az egész lány,mindenestül gyönyörű. És ő ezt nem tudja.
Kicsit látom rajta zavarát,de ez mind eltűnik,mikor szájamba kapom mellbimbóját és szopogatni kezdem. Először egyik,majd másik mellét veszem kezelésbe,mire hangos nyögéseket kapok válaszul.

- H-Harry – hebegi. Imádom a nevem a szájából hallani. Szeretem azt a hangsúlyt,amivel kiejti azt az öt betűt. Míg ismerkedésünk elején félelemmel,bizonytalansággal ejtette ki,most már egyre bátrabban,szeretetteljesen. És van a hangjában még valami. Hála. Csodálat? Hihetetlenül jó érzés,hogy tudom,segítettem rajta,és most boldogabb,mint volt.

Lejjebb haladok a testén,végigpuszilom mindkét karját. Mikor sebhelyeit látom meg,kicsit elszorul a szívem. Hasát puszilgatom,ami olyan puha. Pizsamagatyája felső részét meghúzogatom és fölnézek rá,az engedélyét kérve. Bólint,amin egy kicsit meglepődöm. Az utóbbi másfél hétben semmit nem csinált,semmihez nem volt kedve,csak feküdt. Most meg beleegyezik. Valószínű el akarja terelni a saját figyelmét,arról ami vele történt. Kétség kívül jó elterelő módszert választott. Nekem legalábbis nagyon tetszik. Kicsit megemelem csípőjét,hogy le tudjam húzni nadrágját,majd újból fölé kerekedek. A füle mögött csókolgatom,közben kezemmel combját cirógatom egyre följebb érve,mígnem a lába között,bugyin keresztül simogatom.

- Harry . . – nyomja föl a csípőjét én meg elvigyorodom. Végignyalom nyaka vonalát,majd megcsókolom,közben leveszem alsóneműjét. Föltérdelek és szétnyitom lábait. Először puszilgatom,majd nyelvemmel támadom le  két combja találkozását. Fölsikolt,nyöszörög,vonaglik. Ha tudná,mennyire ki vagyok már csak a látványától. Fölemelkedem hozzá. Kezemet lábai közé vezetem miközben csókolom édes ajkait,és lassan,óvatosa föltolom egyik ujjamat. Behunyja szemét,homlokát ráncolja,nehezen veszi a levegőt. Kihúzom ujjam,majd megint belé illesztem. Tágra nyílt szemekkel néz,mikor ujjammal legérzékenyebb pontját kezdem simogatni. Kezei a paplant markolják,tudom,hogy mindjárt a csúcson van. A következő pillanatban szája teljesen szétnyílik,teste ívbe feszül,és a nevemet sikoltja. Csodálattal nézem ezt a pár másodpercet,amit eddig csak egyszer figyelhettem meg rendesen. Szeretem,hogy ilyen érzéseket tudok kiváltani belőle.

Pihegve néz rám szempilláit rebegtetve. Puszit nyomok homlokára.

- R –remek figyelem elterelés – mondja halkan,mire felnevetek és megcsókolom.

- A legjobb.

~ Alice

A bőröndöt magam után húzva megyek ki a nappaliba. Végig megyek még egyszer a házon,hátha elfelejtettem valamit becsomagolni,de nem. Készen állok az utazásra,méghozzá Franciaországba. Megint. Harry egy héten keresztül próbált meggyőzni,hogy utazzunk el. Azt mondja,hogy ilyenkor ez jót tesz. Távol lenni azoktól a dolgoktól,amikre legszívesebben nem is gondolnál. Nem akartam elvitetni magam megint Franciaországba. Hogy megint ő fizessen mindent,én pedig csak haszonlesőként élvezzem mindazt,amit nyújtani tud nekem ez a férfi. De nem tudok szabadulni a szomorú gondolataimtól,nem megy. Végül arra jutottam,talán tényleg jót tenne elmenni messzire.

- Kész vagy? – hallom a hangot a hátam mögül,majd két kéz simul a derekamra,egy mellkas pedig hátamnak.

- Igen – fordulok meg,és puszit nyomok szájára,mire kisfiúsan elmosolyodik. Hogy  mennyire imádom ezt a mosolyt!

- Akkor mehetünk is,csak még . .

- Igen? – vonom fel a szemöldököm,mert félbehagyta mondanivalóját.

- Biztos vagy ebben? – kérdezi halkan a szemeimbe nézve.

- Miben?

- Apáddal kapcsolatban . . . Hogy soha többé nem akarod látni . . .

- M-miért akarnám látni azt az embert,aki tönkretette az életemet?

Felsóhajt.

- Alice,még csak egy esélyt sem adtál neki. Hogy elmondja,egyáltalán,mi történt,miért hagyott el. Ha tudnád a teljes igazságot talán képes lennél neki . .

- Mit? Megbocsájtani? – a saját hangomat is alig hallom. – Azt kétlem. Soha nem fogok neki megbocsájtani.

Pár pillanatig farkasszemet nézünk.

- Mindenki megérdemel egy második esélyt – szól végül. – Nincs szükséged egy apára?

Megrázom a fejem.

- Nekem csakis r-rád van szükségem Harry – fogom meg kezeit és szorosan hozzábújok. – Kérlek szépen ne hozd fel többet a témát . .

Felsóhajt.

- Rendben – karol át két kezével,és belepuszil a hajamba. Néhány percig így állunk,jól esik az ölelése,megnyugtat. – Akkor viszont irány Franciaország! – vigyorog,és lehajolva megcsókol.  –Szeretlek Alice – suttogja.

Lehunyom a szemem,és elmerülök az érzésben,amit szavai nyújtanak. Szeret engem. Fogalmam sincs,miért,de szeret,és kezdem elhinni neki. Mióta ismerjük egymást egyfolytában bizonyítja az érzéseit. Az ellenkezőjéről még nem adott példát.

Biztos vagyok benne,hogy szeretem Harryt. Tudom,hogy ő is,bár nem tudom miért. Azt is tudom,ő a legjobb nekem. De vajon én is neki? Csak ennyit érdemel? Csak engem?

- Mi a baj? – simít végig arcomon ujjaival.

- S-semmi,csak . . furcsa.

- Mi? – ráncolja a szemöldökét.

- Hogy v-velem vagy,amikor bárki mással is lehetnél.

- Alice . . –sóhajtja. – Ne kezd ezt megint. Nem hiszed,hogy szeretlek?

- D-de . . csak nehezen.

Megrázza a fejét.

- Pedig,ha tudnád milyen sokat jelentesz nekem – támasztja enyémnek homlokát,kezeinket összekulcsolja.

Szégyenlősen elmosolyodom,ő lehunyja szemeit.

- Harry,én nagyon szeretlek téged.

Pillái kipattannak,ő is mosolyog. Összedörgöli orrunkat.

- Akkor jó.

Még egyszer megcsókol,majd az egyik bőrönd után nyúl.

- Amíg leviszem a cuccokat maradj itt.

Miután bepakolunk a kocsiba,elindulunk. Út közben rádiót hallgatunk,és amikor éppen valami szerelmes szám megy,összemosolygunk. Harry hirtelen egy mellékutcába kanyarodik.

- Még kiveszek egy kis kézpénzt a bankból,mert abból semennyink nincs.

Bólintok,miután leparkol együtt szállunk ki a kocsiból. A kint lévő automata géphez megy,és nyomkodni kezdi. Addig én az épület üvegajtajú bejáratához lépkedek,csak meg szeretném nézni,mi van odabent.

És akkor hirtelen minden megváltozik. A csendes kis utca átalakul rémálommá. Fekete ruhás ,arcukat maszkkal eltakart embereket látok odabent,fegyverrel a kezükben,egyikük épp egy férfi halántékához szorítva azt. Aztán kivágódik az ajtó és egyikük futva közeledik felém.

Teljesen lesokkolva állok,mígnem végre sikerül sikoltanom egy nagyot.

- Harry! – ordítom.

A fekete ruhás észrevesz,rám szegezi pisztolyát. Ott,abban a pillanatban azt hiszem meghalok. Itt a vége mindennek. Egy pillanatra átfut az agyamon: vajon mi lesz a halál után?

De akkor hirtelen Harry elém ugrik. Az egész,mintha lassított felvételben történne. Szirénákat hallok magam körül,fények villognak. A fekete ruhás lő. Harry összeesik,feje a kemény aszfaltra zuhan.

Felsikítok.