27.fejezet

~Alice

- Na,nem is volt olyan nagyon félelmetes ugye? – Harry beindítja a motort és elindulunk.

- Tényleg nem – sütöm le a fejem. Bár az elején teljesen feszült voltam,szépen lassan kiengedtem magam. – A szüleid nagyon aranyosak. Jól éreztem magam.

Felnevet.

- Háát,néha azért elég idegesítőek. De nem panaszkodom.  És utólag is sajnálom a kínos kérdéseket. Viszont nagyon megleptél a válaszokkal. Jól tetted,hogy elmondtad.

Elpirulok.

- Én cs-csak nem akartam a szüleidnek hazudni.

Harry egy pillanatra leveszi a szemét az útról és felém néz.

- Nem lett volna hazugság. Még csak egyszer találkoztatok. Teljesen megértettem volna,ha nem mondod el- mosolyog rám.

Ez a mosoly! Elájulok tőle. A vigyori szája,és a gödröcskés arca,amibe barna fürtjei belelógnak. Komolyan,egyszer el fogok elájulni.

- Viszont arra gondoltam . . Szóval ugye a szüleim elmennek Krakkóba. És arra gondoltam,hogy mi is elmehetnénk valahova nyaralni.

Tátott szájjal nézek rá.

- Nyaralni?

Óvatos mosolyra húzza a száját.

- Igen. Franciaországra gondoltam.

- Franciaország?

Alig bírok megszólalni. Franciaország? El akar velem menni Franciaországba?

- Mit szólsz?

Én csak hitetlenkedve bámulom Őt.

- Nincs kedved?

- P-persze,hogy van. Én csak . .

- Csak? – mosolyog.

- Franciaország? – suttogom.

- Franciaország – nevet.

- De most k-komolyan?

- Komolyan.

- Úristen. De m-miért?

- Kimozdulhatnánk egy kicsit – vonja meg a vállát. – És különben is nyár van. Ilyenkor mindig elmegyek valahová.

- Én még soha nem voltam sehol. Sosem hagytam el Angliát.

- Akkor itt az ideje! – egyik kezével az enyémért nyúl és megszorítja. – Megbeszéltük? – kedvesen mosolyog.

Hevesen bólogatok.

A nappaliban sétálgat fel-alá,miközben a telefonján beszélget. Én épp a porszívót húzom elő,azzal a szándékkal,hogy használni is fogom. De megvárom,amíg Harry végzik a telefonálással,hogy halljon is valamit. Az ágyán ülök törökülésben és a tévét nézem.

Hirtelen felbukkan göndör haja,majd egy egész test ül le mellém. A kezével a fejemhez nyúl és a fülem mögé tol egy előreomló tincset.

- Minek kell a porszívó? – fejével az említett tárgy felé bök.

- G-gondoltam takarítok k-kicsit.

- Miért? –felnevet.

- Hogy é-én is csináljak valamit – félrenézek,nem bírok sokáig a szemébe nézni. A szemem sarkából látom,ahogy homlokát ráncolja.

- De takarítót is hívhatok.

- Tudom.

Félrebiccentett fejjel néz.

- Ettől jobban éreznéd magad?

Bólintok.

- Rendben – odahajol hozzám és homlokon csókol. Mikor elhajol mosolyog. – Louis hívott. Azt kérdezte van-e kedvünk elmenni velük Párizsba. Eleanornak lesz valami divatbemutatója,és lehet kísérőket vinni. És mivel én valami tengerparti részre gondoltam,hogy tudjunk fürödni,lehetne,hogy először elmegyünk Párizsba Louiékkal,aztán a tenger partra kettesben.

Tátott szájjal nézek.

- Párizsba?

- Aha – vigyorog. – Mit szólsz?

- Ez h-hihetetlen.

Hirtelen magához húz és szorosan karjaiba fon.

- De igen is hihető – suttogja a fülembe. – Viszont rossz hírem van.

Aggódva pillantok arcára.

- Be kell mennem az irodába. Papírmunka,meg fogadok néhány ügyfelet. Megleszel addig?

Bólintok.

Már besötétedett,én pedig mindjárt végzek a takarítással. Kiporszívóztam,felmostam,ruhákat pakoltam és a konyhában is rendet tettem az edényeknél,mivel elég össze-vissza volt minden.

Miután minden kész úgy döntök lefürdöm. Forró víz zúdul rám,jól esik a testemnek. Meztelenül lépek ki a zuhanyfülkéből és megáll bennem az ütő. A hatalmas tükörbe nézve,valami undorító tárul a szemem elé. Én. Én,a meztelen testem. Végignézek magamon,jó alaposan. Undorító. Hányingerem van. Ez kell Harrynek? Ezt akarja? Ez lehetetlen. Nem. Ilyen nincs. Nem lehet,hogy egy olyan,mint Ő,egy ilyet akarjon,mint én. Ronda vagy- jön egy hang a fejembe. Ronda vagy. Ronda. Senkinek nem kellesz. Harrynek meg végképp nem. Senkinek sem. Senki sem vagy. Senki.

- Ne! – ordítok fel a kezeim a fülemre tapasztom. Szaporán véve a levegőt,beletúrok a hajamba és idegesen tépni kezdem. – Ne,ne,kérlek ne.

Ilyenkor jönne az,hogy sírnom kéne. De már olyan sokat sírtam életemben,hogy valamikor egyszerűen csak nem megy. Pedig a mellkasomban ott van a szúró fájdalom,egész testemben remegek,de nem tudok sírni. Állok ott és nem bírok lenyugodni. Ide-oda kapkodom a fejem,és újra azok a fájdalmas jelenetek játszódnak le sorba a fejemben. Ronda vagy. Nem kellesz senkinek. Semmire sem vagy jó. Annyira fáj. Nem bírom.

Gyorsan törölközőt csavarok magam köré és a nappaliba sietek. Föl-alá járkálok. A konyhába megyek és megakad a szemem valamin. Egy kés. Egy pillanatra megdermedek. Nem szabad. Nem. Ronda vagy. A mellkasomba belehasít a fájdalom és gondolkodás nélkül sietek a késhez. Gyorsan végighúzom a karomon. Egyszer. Kétszer. Sokszor. Azonnal elönt a megkönnyebbülés. A mellkasi fájdalmam enyhül,most csak a karom ég. Jó érzés.

Felkapom a fejem,az ajtó nyitódását hallom. Harry tátott szájjal néz rám. Az arcom és a karom között cikázik tekintete.

- Baszki.

Ledobja a cuccait és elém siet.

- Mi történt? Mi történt Alice?

És vége. Harry ijedt arcát látva zokogásban török ki. Szorosan magához húz,hatalmas termete befedi az enyémet.

- É-én,b-bocsánat. B-bocsánat. N-nem akartam. Kérlek b-bocsáss meg.

- Sss,jól van. Nyugi Alice. Semmi baj. Itt vagyok. Minden rendben.

Hosszan csitítgat. Közben hoz egy törülközőt,és a véremet törli le, leül velem a kanapára és maga mellé húz. Simogat és édesen suttog. Mindaddig míg le nem nyugszom. Zsebkendőt nyújt felém. Óvatosan felnézek rá.

- H-Harry kérlek ne h-haragudj.

- Semmi baj.

Kis idő múlva szólal meg újra.

- Miért csináltad?

Nagyot nyelek.

- L-lehetne erről később beszélni?

- Persze – bólint. – Mit szeretnél?

Elgondolkodom.

- N-nézünk valami v-vicces filmet?

Hangján érzem a mosolyát.

- Persze. Gyere.

Harry ágyában fekve,valami vígjátékot nézünk. Rajtam már pizsama,vagyis Harry pólója,a karom már bekötözve fekszik mellettem. A mellkasához dőlve figyelem a képernyőt. Ő a vállamat,hátamat simogatja.

- Jobban vagy? – kérdezi,mikor vége a filmnek. Bólintok. Jobban vagyok. Olyan könnyednek érzem magam. – Jól van. Akkor mutathatok valamit?

Kíváncsian nézek rá. A  kezét nyújtva húz fel,és a nappaliba vezet.

- Csukd be a szemed!

Engedelmesen lecsukom,hallom ahogy a táskájában kutat. Izgatottan harapok ajkamba. Vajon mit csinál?

Mögöttem érzem teste melegét és óvatosan tolni kezd,azt hiszem az előszoba felé. A fal előtt megállít.

- Nehogy kinyisd!

A nyakam körül érzek meg valamit. Harry a kezeivel ügyködik a tarkómnál,majd körém fonja karjait.

- Kinyithatod – suttogja fülembe,mire megborzongok és úgy teszek,ahogy mondta.

Magamat látom meg először,mivel egy tükör előtt állok. A nemrég történtek miatt idegesség fog el,de aztán meglátom a nyakamat. Egy nyaklánc fonódik köré. Egy kicsi ketrec forma lóg rajta,a lánc részén följebb,pedig egy aprócska madár. Fölötte egy kis gyémánt. A madárka kiszabadul a kalitkából. Én is ki fogok. Szállni fogok.