37.fejezet

Hiiiiii. Most csak annyit mondanék,hogy remélem még nem unjátok. Lesz majd fordulat benne,ne aggódjatok,nem egész életüket boldogan élik tovább problémák nélkül...... ;D De úgy érzem,hogy ezek a beszélgetések Alice és Harry között szükségesek,hogy jobban megismerjék egymást,és ti is megismerjétek őket. :)))
A  héten már nem tudok részt hozni,ha csak nem történik valami csoda . . .
Ui.1. Még pár résszel ezelőtt,amikor Harry Louissal sms-ezett . . Szóval észrevettem,hogy "j" betűket írtam csomószor,gondolom azt nem értettétek. Nos,az eredetileg mosolygós smiley volt,csak valamiért átváltotta "j" betűre... :P :)
Ui.2. Ez az ember engem meg akar ölni?

~ Harry

A sarok mögül kukucskál ki a fejével,kezében a telefonomat lóbálgatva.

- Add vissza! – kiáltom röhögve,de ő megrázza fejét és vigyorogva kinyújtja rám nyelvét. Közeledni kezdek felé,amikor megint meglátom fejét. Most nem rám néz,a hátam mögé mosolyog. Meglepetten nézek rá,de ő csak szemeit enyémbe mélyesztve mosolyog.

- Nézd,mi van ott! – mutat kuncogva a hátam mögé,mire értetlenül megfordulok. Egy fehér ruhába öltözött,barna hajú lány áll ott. Elkerekedett szemekkel nézem őt,annyira gyönyörű. Egy angyal? Végigmérem,és tekintetem megállapodik bal karján. Vér csöpög belőle a fehér padlóra hullva. A torkom összeszorul.

- Gem . . –kezdem,miközben megfordulok,de már csak egy pillanatra látom meg a lila tincset elsuhanni. Sietős léptekkel megindulok felé,oda,ahol utoljára láttam,de mikor befordulok a sarkon,arra várva,hogy itt megpillantom,szomorúság terjed szét testemben. Homlokráncolva nézek körül. Egy utcán vagyok,de minden fekete-fehér,mintha egy régi filmben lennék. Az ég mennydörög,vihar van készülőben. Az egész olyan nyomasztó. Hol vagyok?  Megszaporázom lépteimet,lefelé szögezem tekintetem,az útra,mikor megpillantok egy írást. „Nem minden angyalnak van szárnya.” Összeráncolt szemöldökkel nézek egy ideig,aztán,mintha nem is lennék tudatomnál sarkon fordulok. Nem tudom pontosan miért,egyszerűen telesen hirtelenjében olyan erős késztetést érzek a másik irányba menni,amivel nem tudok mit kezdeni. Visszaérek oda,ahonnan jöttem. A lány még mindig ott áll. Nagy kő esik le a szívemről,mikor megpillantom. Már a másik kezéből is folyik a vér. Közelebb lépek hozzá.

- Gyere,segítek . . – motyogom halkan. Nagy,barna szemei megtelnek könnyel,a szája szélén viszont aprócska mosoly jelenik meg.

                                                                                                                                                                        

Kipattan a szemem. A szívem gyorsan dobog. Ijedten pillantok magam mellé,de mikor meglátom Őt,rögtön nyugodtabb leszek. Édesen szuszog,hallom szívverését. Óvatosan a hátamra fordulok,nehogy felébresszem. Gemma. A gondolatától a torkomban gombóc képződik,és ideges leszek. Már megint vele álmodtam. Olyan jó volt látni. Olyan valósnak tűnt. Elmosolyodom,mikor eszembe jut,lila volt a haja. Általában csak a sötét vagy világos barna között váltogatta a hajszínét,de volt egy korszaka,amikor lila volt. Olyankor mindig kinevettem. Először nem tetszett,de aztán megszerettem és hozzászoktam,hogy az én hülye nővérem lilán hordja a haját. Mindig azzal szívatott,hogy elvette a telefonom,és a beszélgetéseimet olvasta fel jó hangosan,hogy mindenki hallja. Hányszor kívántam,hogy bárcsak én lennék a nagyobb! Most pedig azt kívánom,bárcsak visszajönne.

Összeráncolom a szemöldököm. Eszembe jut,mikor Alice-t először láttam. Hogyan is jutottam abba a klubba? Egész nap rossz kedvem volt és sírtam Gemma miatt. Elegem volt a világból és úgy döntöttem,jó akkor most elmegyek bebaszni. Legalábbis is így terveztem,de,mikor a klubba értem teljesen elment a kedvem az egésztől és inkább hazaindultam. Kocsival,ami azt jelenti,hogy ittas állapotban is azzal mentem volna,ha valami nem tart vissza az ivászattól. De visszatartott. Azt hiszem Gemma volt az. Ha Ő nincs,talán az egész este máshogy alakul,és erős alkohol szaggal dugtam volna meg az egyik ribancot a klubból. De Gemma segített megtalálnom az angyalkám,aki itt fekszik mellettem. Az ő emléke segített,hogy józan maradjak és megtaláljam.

- Harry – hallom az alig hallható hangot,mire oldalra fordulok.

- Alice?

Nem válaszol. Alszik még,csak álmában beszél. Épphogy csak mocorog kicsit,mikor újra megszólal.

- Ó,Harry . . – motyogja és mosoly játszik ajkain. Elvigyorodom. Velem álmodik. Vajon miről? A tegnap éjszakáról? Ó,az az éjszaka. Te jó ég. Mennyire félénk volt,milyen ártatlan.  Mennyire forró a teste,amint enyém köré fonódott. Az apró kis nyögései a fülemben. Milyen érzés volt magam körül érezni . . Mocorogni kezdek,ekkor veszem észre,hogy már megint állok. A francba.

Alice felé fordulok és akkor látom meg,hogy már nyitva van a szeme. Vajon mióta néz?

- Régóta fönn vagy? – kérdezi álmos hangon,ami iszonyat aranyos. Felé fordulok.

- Fél órája nagyjából – simítok el egy arcába hulló tincset.

- Mit csináltál?

- Téged csodáltalak – vigyorgom.

Szégyenlősen megrázza a fejét.

- Meg gondolkodtam – teszem hozzá halkabban.

- Min? – kérdezi némi habozás után.

- Az álmomon. A nővéremmel álmodtam.

- Ó – néz csodálkozva és a takaró fölött megkeresi kezem,majd megszorítja. – Jól vagy? – néz rám kitágult,aggódó szemekkel. Jól esik,hogy törődik azzal,mi van velem.

- Igen – mosolygok rá megnyugtatóan. – Nem volt rossz álom . . Inkább . . elgondolkodtató. Te is benne voltál.

- Igen? – néz meglepetten,aztán elvörösödik. Mennyire szeretem,amikor zavarba jön!

- Igen – némi töprengés után szólalok meg újból. – Vérzett a kezed . . – a mondat végét elharapom.

Lesüti a szemét. Mikor megpróbálom fejét magam felé fordítani,ellenkezik.

- Mi az? – kérdezem ijedten,remélem nem bántottam meg.

- S-semmi csak. . – Erőtlenül felnevet,de ebben a nevetésben nincs semmi vidámság. – Még álmodban is úgy látsz,mint aki vagdossa magát . . – halkan beszél,egy pillanatra sem néz szemeimbe.

Összeráncolom a homlokom és most erősebben kényszerítem,hogy rám nézzen.

- Nem azért láttalak úgy,mert most  úgy nézek rád,mint egy lányt,aki bántja magát és ennyi. Ne gondold ezt. Ennél sokkal több vagy nekem.

Megrázza a fejét.

- Hogy lehetnék?

Felsóhajtok. Nem tudja elhinni. Nem képes elhinni,hogy szeretem és sokat jelent nekem. Vagy egyáltalán azt,hogy őt is szeretheti valaki. Hogy érdekelhet valakit,hogy mi van vele. Hogy ér valamit. Elkapom a bal kezét és a karja belső felét,amin a sebek vannak,végigsimítom ujjaimmal. Bármikor meglátom a hegeket,összeszorul a torkom és,mintha ráléptek volna a mellkasomra. Van egy-két kisebb vágás rajta,van amelyik szinte körbeér a karján,vagy vízszintesen húzódik egészen az alkarja hajlatáig. Egyik épp hogy csak egy karcolás,a máshol olyan mélyen van bevágva a bőre,hogy legszívesebben elkapnám róla tekintetem. Cirógatom puha bőrét,mikor felpillantok,látom,hogy engem néz. Megint lenézek karjára.

- Milyen érzés? – mondom,ki anélkül,hogy gondolkodnék. Talán nem kéne ilyet kérdeznem,de kicsúszott a számon a hirtelen gondolat.

- Ez? – pillant a karjára.

- Igen – bólintok óvatosan,kicsit tartok tőle,hogy reagál.

Összeráncolja homlokát,sűrűn pislog.

- Nem kell elmondanod,ha nem szeretnéd – teszem hozzá,nehogy úgy érezze,faggatom,és ha nem válaszol nekem,azzal nem felel meg. Ez pont rá vallana.

Pár pillanatig hallgat,szemeimbe néz,majd megint a bőrére.

- N-nem tudom milyen érzés lenne,ha előtte nem lenne az a . . fulladás . .

- Fulladás?

- Pánik. F-félelem. N-nem igazán vagyok ilyenkor a józan tudatomnál. Csak azt érzem,hogy fáj. A mellkasom szorít,levegő után kapkodok. A fejemben egyfolytában olyan képek,jelenetek játszódnak le,amiket legszívesebben elfelejtenék. És ezektől csak még rosszabb lesz minden érzés,amit addig érzékeltem. Olyankor . . össze szeretnék kuporodni,olyan kicsire,hogy eltűnjek. De mivel ez lehetetlen,és továbbra is fojtogat az az érzés,muszáj valamivel kiengednem. Amikor megvágom magam . .  – elcsuklik a hangja,mire megszorítom kezét,utána folytatja. – A bőröm csípni kezd. Fáj. De,amint magamba vágok,mintha megszabadítottak volna mindentől. Kiürül belőlem a feszültség,ami bennem volt. És már nem a belső,hanem a külső fájdalomra koncentrálok. Azt könnyebb elviselni. Aztán elkezd lüktetni a seb. Az a legjobb . . –elharapja a mondat végét,és látom arcán,hogy mennyire zavarban van,de én csak aggodva nézem. – Mert . . elkezd lüktetni a seb. Mintha a szívverésem lenne. Csak máshol dübörög,és sokkal könnyebb felfigyelni rá. Ritmusosan lüktet,amitől megnyugszom.

Elhallgat,nekem meg könny szökik a szemembe. Fogalmam sincs,milyen érzés lehet. Milyen lehet,a lüktető seb,amit saját magamnak okozok.

- Amikor a vérem kifolyik,olyan,mintha a probléma is eltűnne. Könnyebb leszek tőle . . – motyogja.

Pár percig némán fekszünk,emésztgetem,amit mondott. Közben őt nézem,és amikor felpillant,az ő szeme is könnyes.

- M-most nem tartasz normálisnak ugye? – alig hallom hangját.

Határozottan megrázom a fejem.

- Nincs veled semmi baj – húzom fejemhez karját és végigcsókolom a vágásokat. – Semmi baj – suttogom és közelebb húzódva hozzá karjaimmal ölelem át szorosan.

Kis ideig csak úgy fekszünk egymás kezét fogva,a gondolatainkba merülve. Az én Alice-ommal nincs semmi baj. Nem is tehet azokról a dolgokról,amiket tett. Az élet tette ilyenné. Gondolkoztam már rajta korában is,mi lett volna vele,ha a szülei vele maradnak. Biztos másmilyen élete lett volna ez idáig. És valószínű,utána is,mivel nem hiszem,hogy találkoztunk volna. De nem tudom,hogy mennyivel járt jobban,hogy most velem van,minthogy szerették volna. Az anyukája és az apukája.

- Gondolkoztál már azon,hogy megtaláld apádat? – kérdezem hirtelen.

Döbbent fejjel néz rám pár pillanatig.

- N-nem – suttogja végül.

- Miért nem?

- Ő . . – rázza meg a fejét kicsit – el hagyott minket. Engem és az anyukám. Nem akart minket – mondja halkan.

- És nem gondolod,hogy oka is lehetett rá?

Elgondolkodva néz .

- Nem. Mindig csak arra tudtam gondolni,hogy mennyire fáj,hogy ott hagyott.

- Értem.

Megértem Őt,teljesen,bár nem tudom milyen érzés pontosan,amit ő érez  az apja iránt.

- És nem akarod megtalálni?

Fölvonja szemét.

- Nem . T-tudod . . ha belegondolok,hogy oka is lehetett,amiért elhagyott . . Akkor sem érdekel. Ennyi f-fájdalom után,nem. Nem tudnék neki  megbocsájtani.

Haragos a hangja,amilyennek eddig még nem halottam,ezzel meglep.

- Soha?

- Soha.

-A soha nagyon hosszú idő Alice – mondom halkan,szemébe nézve,ami már könnyes,de megint a fejét rázza.

- Elég hosszú idő ideig fájt nem?

- De igen. Bocsánat,ha ezzel felzaklattalak. Nem állt szándékomban,mint ahogy védeni apádat sem.

- Semmi baj . . Csak ne beszéljünk erről többet oké? – mondja és mellkasomhoz bújik,mire szorosan magamhoz ölelem.

Érzem,amint melle bőrömhöz nyomódik és elvigyorodom. Tenyeremmel hátán kalandozok,majd pocakján,aztán följebb. Óvatosan megmarkolom,mire felnéz rám.

- A nagy beszélgetésben el is felejtettem,hogy mik állnak itt nekem rendelkezésemre . . – a másik mellét markolom.

Szégyenlősen elmosolyodik és nem néz szemembe. Fogalmam sincs,miért de imádom,hogy ennyire szégyenlős.  Olyan bájos,mosolyognom kell tőle. Felé kerekedek,még mindig a hátamon a takaróval és lágyan megcsókolom. Olyan picik és puhák az ajkai! Édes. Megnyalom őket,mire kinyitja száját. Nyelvemmel az övé körül körzök,mikor kicsi kezei felemelkednek a matracról és hajamba túrnak. Göndör fürtjeimet birizgálja,fejbőrömet masszírozza,ami annyira finom,elégedetten morgok szájába.

- Reggeli? – suttogom.

Bólint. Apró puszit nyomok homlokára.

- Maradj,mindjárt jövök! – nagy nehezen kibújok a meleg ágyból,és meztelenül megyek ki a konyhába,közben megrázom a fenekem,mire halk,édes kuncogás a válasz.

Egy tálcával érek vissza,rajta mogyorókrémes banánokkal. Azokba pálcikákat szúrtam. Másik kezemben egy egész mogyorókrémes üveg van. Mikor megállok az ágy mellett,eltátom a szám,majd nagyot nyelek. Alice meztelenül hanyatt fekszik az ágyban,csukott szemekkel. Legszívesebben most azonnal újból magamévá tenném.

De nem csak magamra gondolhatok. Úgy félt attól is,amit tegnap csináltunk. Nem akarok vele siettetni bármit is.

- Alice? – most bizonytalan a hangom,mivel érzem,hogy férfiasságom megint ágaskodni készül,amint végigpillantok nőies idomain.

Kinyílik a szeme és elvörösödik. Megfogja a takarót és gyorsan magára húzza. Én csak nevetek.

- Itt a reggeli! – bújok mellé vissza,hátamat az ágy végének támasztva.

- Húúú! – ül fel ős is mellém,és mikor lecsúszik mellkasáról a takaró,rögtön visszarántja magára. Megint nevetek,aztán egy pálcikát felé nyújtva berakom szájába.

- Nagyon finom – vigyorog,én meg egyetértően bólogatok és én is bekapok egyet. Így falatozunk,amíg el nem fogy. Aztán leteszem a tálcát és az üveget veszem kezembe. Alice-t megfogom és ledöntöm az ágyra. Értetlenül néz,mikor fölé kerekedek és ujjaimmal veszek a mogyorókrémből.

- Ááá! – mutatom  számmal,hogy nyissa ki az övét. Miután úgy tesz,ujjamat bedugom szájába . Hitetlenül néz rám,aztán megérzi a finom ízt,és nyalogatni kezdi ujjamat. Felkuncogok. Újra az üvegbe nyúlok és arcára kenek kicsit. Vigyorogva közelítek hozzá és lenyalom róla. Felnevet. Az egész arcát végigpuszilom ragadós számmal,végül a szájára kenek a finomságból.

- Héé! – nevet,én pedig szájára nyomon enyémet. Érzem a mogyorókrém és szája ízét egyszerre. Micsoda párosítás! Elhúzódok kicsit.

- Itt még van egy k-kicsi – mondja,fejével az ujjamra bökve és hirtelen megnyalja. Ezt meg kell mosolyognom.

- Nézzük meg,lejjebb mi a helyzet! – vigyorogva szólok és lehúzom róla a takarót derekáig. Gyorsabban veszi a levegőt,míg a két melle közé kenek. Mohón csapok le rá. Teste megfeszül,amint nyalogatom.

- H- Harry . . –motyogja és érzem a hangján,hogy tetszik neki.

Folytatom.

- Harry.

Mintha meg sem hallanám.

- Harry! – nevet fel,mire visszatérek a feje magasságába és mosolyogva kérdezem.

- Mi az?

Elmosolyodik,de úgy,ahogy még eddig nem láttam. Mosolyában huncutság bujkál,ami hihetetlenül tetszik,szívem hevesebben ver tőle.

- Tiszta ragacsok vagyunk. Megint le kell fürödnünk – néz rám nagy szemekkel,ártatlanul.

Hátravetett fejjel, hangosan nevetek.

- Ó,igen,ebben teljesen igazad van. És alig várom már – kacsintok rá,majd csókot lehelek puha ajkaira.