17.fejezet

~Harry

Meghalt. Nem bírom ki,egy könnycsepp gördül le arcomon. Nem próbálom letörölni,hiszen már jön is a következő. Fejemet megemelve keresem Alice tekintetét.

Ő csak áll ott és döbbenten néz.Nem akartam előtte elgyengülni. Nem akarom,hogy így lásson.Mikor tekintetünk találkozik,fejemet elkapom,és összekulcsolt kezeimet bámulom meredten.Nem tudok mit mondani.

 - H-Harry… - hallom a nevem szájából,majd ahogy bizonytalan léptekkel felém lép.Érzem ahogy az ágy besüpped mellettem.Ketten ülünk szótlanul magunk elé bámulva.

- Harry? – a szemem sarkából látom,ahogy érdeklődve fordítja felém fejét. – M-mi történt? – suttogja alig hallhatóan.

Egyetlen ember volt,akivel ezt én megbeszéltem. Louis. Én bíztam benne,így hát elmondtam,ő pedig figyelmesen meghallgatott. Ő volt az egyetlen akivel ezt meg akartam beszélni és meg is beszéltem. Hiszen a testvéremnek tekintem,nélküle nem tudom mi lenne velem.

Mindenki más aki tud a dologról vagy nem tőlem tudta meg,vagy csak elmondtam mi történt,kihagyva belőle magamat és az érzéseimet is.

Utáltam azt az időszakot. Mindenki a hogylétem felől kérdezett. Mindenki szomorúan nézett rám,sajnálattal telt tekintettel. Mindenki segíteni akart. Én nem akartam.Voltak akik hosszú monológokkal tartottak nekem kiselőadást. Voltak akik egy-egy „bölcs” mondattal próbáltak nyugtatni. Kevesen voltak akik csak odajöttek hozzám,láttam a szemükben azt,hogy sajnálják,majd egyszerűen csak megöleltek.

Én akkor legszívesebben mindegyikőjüket elküldtem volna melegebb éghajlatra. Később persze rájöttem,senki sem akart nekem rosszat.Persze,hogy csak segíteni akartak. Hogy könnyebb legyen nekem. De nem igazán ment.

Egyszerűen képtelen voltam elfogadni,hogy a testvérem már nincs. Nem mosolyog rám. Nem nevet. Nem hülyül velem együtt. Nem szól rám,ha éppen baromságot csinálnék . Nem ad tanácsokat. Nem cikiz engem. Nem üvöltözik,mikor felidegesíteném. Nem segít nekem. Nem veszekszik velem a távirányítóért folytatott harcban. Nem éget le,a nálam idősebb barátai előtt. Nem csinálunk közös programokat. Nem hív a kis öcsikéjének. Nem hallom a hangját. Nem hallom.

Pszihológushoz jártam. Nem tudom mennyit segített,de úgy látszik valamit biztos.

Mégtöbb időt töltöttem akkoriban Louissal.Sokat beszélgettünk. Kirángatott a búskomorságomból. Segített továbblépnem.

És most másfél évvel később itt ülök. Mondhatnám,hogy sok minden történt azóta de igazából nem. Miután rendbe jöttem,tovább dolgoztam az étterembe,munka után pedig mindig más lánynak csaptam a szelet.

-H-Harry? – Alice csilingelő hangja ébreszt fel gondolataimból.Ugyanabban a pózban ül, és érdeklődve néz. – N-nem kell elmondanod,nem r-rám tartozik én cs-csak…. – nem fejezi be.

Tekintetem összekapcsolom az ő gyönyörű barna szemeivel és ekkor kitörik belőlem. Nem tudom,hogy történik egyszerűen csak megindul a nyelvem és lassan beszélni kezdek.

- Másfél éve történt. Egy buliból indultunk haza autóval. Én vezettem, és direkt nem ittam semmi alkoholt – emlékszem,ahogy a többiek erősködtek,igyak valamit,mire indulunk már úgy is kiszáll belőlem.De nem tettem. – Mellettem ült.Éppen nagyon nevettünk valamin.Egy kereszteződésen hajtottunk át,a lámpa zöldet mutatott,mikor Gemma felkiáltott,hogy fékezzek le – még mindig a fülemben csöng hangos sikolya. – De túl késő volt. A másik irányból a kocsi nem várta meg a zöld lámpát. Áthajtva a piroson belénk ütközött – érzem azt a löketet,amivel belénk jött. Hallom az óriási csattanást. Gemma sikolyát. Látom amint feje félre bukik. Majd nem érzékelek semmit,elvesztem az eszméletem.

- A kórházban ébredtem. Ez a következő emlékem. Első gondolatom ő volt. Minden rendben vele?Nem válaszoltak a kérdésemre,így követelőzve ordítoztam.Mondják meg mi folyik itt.Nem használt sokat,csak belém nyomtak egy adag altatót – emlékszem,hogy próbáltam leküzdeni az álmosságot de végül elaludtam. Másnap délelőtt felkeltem.A szüleim a szobában voltak.Anyukám sírt,apukám nyugtatni próbálta de láttam rajta,ő is ugyanolyan zaklatott.És azt hiszem az volt az a pont,mikor rájöttem.Most így visszagondolva már akkor tudtam.De megkérdeztem,abban bízva,hogy a válasz nemleges.És akkor megtudtam az ellenkezőjét.

Nagyot nyelve hagyok egy kis szünetet.Alice ijedt arcára lesek néhány pillanatig,majd vissza a földre.

- Nekem csak a karom tört,kisebb sebhelyeket szereztem és agyrázkódásom lett –sohajtok nagyot – És t-tudod mi a vicces? A vezető aki a balesetet okozta súlyosan ittas állapodban volt. És nem lett baja. Néhány karcolás,egypár csonttörés. Ennyi. Ennyivel megúszta,érted?Azon kívül,hogy most börtönben rohad. És az én nővérem? Ő miért? Miért Alice? – hangom élesebben szól,mint ahogy szeretném,de most nem tudok ezzel foglalkozni.

Ökölbe szorított kézzel,idegesen állok fel. Csak most veszem észre,hogy remegek. Legszívesebben szétvernék valamit. A komódhoz sétálok amin a kép áll Gemmáról és rólam. Nem veszem a kezembe,csak nézem. Olyan szép volt. Úgy szeretem. Annyira hiányzik.

-Miért? –suttogom erőtlenül.

A hátam mögül halk lépteket hallok.

- Harry! – egy kéz érinti meg csupasz vállamat mire megfordulok. Alice elkapja a kezét testemről és rám néz. Én is nézem őt. Most veszem észre,hogy arca vizes. Vagy inkább könnyes?

Mélyen a szemembe néz.Látom benne a sajnálatot,szomorúságot.

- H-Harry,é-én..

-Tudom – vágok közbe,mielőtt befejezhetné. Tudom,hogy sajnálja. Oldalra nézve sóhajtok egy nagyot,a következő pillanatban pedig valaki hozzám simul. Alice apró teste tapad az én meztelen felsőtestemhez,karjai szorosan átölelik derekam. Döbbenetemben először nem tudom mit csináljak,csakúgy állok ott,mint egy rakás szerencsétlenség.Kis idő múlva viszont mohón ölelem vissza. Érzem szíve apró kis dobbanásait testemen,szuszogását a mellkasomon. Fejem a nyaka és a válla közötti részbe fúrom.

- Cs-csak t-tudod.A-annyira f-fáj – suttogom.

- T-tudom H-Harry. Tudom –suttogja ő is a mellkasomba.

Ölelése teljesen megnyugtat.Nem tudom meddig állunk még úgy ott. Csak azt tudom,nem akarom elengedni Őt.

A fürdőszobából kilépve,már ruhában sétálok az ágyam felé,ahol a Alice vár. Leülök mellé.

-Sajnálom,ha az előbb esetleg megijesztettelek. Nem akartam így rád zúdítani mindent – nézek rá.

- Semmi baj –mosolyogva  hajtja le a fejét. –Örülök,hogy elmondtad.

Bólintva mosolyodom el én is. Én is örülök,hogy elmondtam. Kimondani magamból valakinek,aki meghallgat rettentően jó érzés.

-Nem szeretnél elmenni? –kapja fel a fejét hirtelen.

-Hova?-ráncolom a szemöldököm.

- A..a t-temetőbe – idegesen a szájamba harapok. Azóta nem voltam ott mióta,kilábaltam a veszteségből érzett szomorúságból. Mert féltem odamenni. Féltem,hogy megint összetörök és már nem lehet rajtam segíteni. - Csak gondoltam elmehetnénk. Meglátogatni őt.

Még mindig némán nézek ki a fejemből.

-Harry?

-Igen? – ennyit ki bírok préselni magamból.

-T-te…elengedted már őt? – kérdésére szívem összeszorul,nehezebben veszem a levegőt.Idegesen a hajamba túrok,és megrázom a fejem.

-N-nem tudom.

Elengedtem őt?

-N-nem.De el kell engednem.I-gaz? – nézek rá kétségbe esetten megerősítést várva.

A szája szélét beharapva bólint.

A temetőhöz bekanyarodva,legszívesebben azonnal visszafordulnék.Idegesen parkolok le, és szállok ki.Alice-t kisegítem és kézen fogva indulunk be a kapun. A sok virágárus között odamegyünk  az egyikhez és veszünk egy rakat gyönyörű virágot.

Gemma sírját könnyen megtaláljuk.Egy éppen rügyező,magas fa alatt van,melynek ágai fölé tornyosulnak.Nehéz léptekkel sétálok elé.És most?

- Tegyük le a virágokat – szól Alice. Gondosan berakjuk a virágokat a helyére.Aztán csak úgy állunk ott,némán.

-M-magadra hagyjalak kicsit? – szól halkan.

-Nem kell köszönöm – szorítom meg a kezét.Könnyebb valakivel együtt itt állni.

-M-milyen volt? – suttogja én pedig elmosolyodom.

-Csodálatos.Nagyon megértő.Vicces.Kedves.És makacs – nevetem el magam halkan,amint eszembe jut néhány kisebb vitánk.

Alice is elmosolyodik.

-Nagyon szereted őt ugye?

-Igen – bólintok – Tudod a szüleim gyakran túl sokat dolgoztak.Én meg kettesben maradtam vele.

Újra csend telepedik ránk.Alice elengedi a kezem és a fához sétál.

-Nézd! – mellé sétálok és érdeklődve figyelem. – Biztos nagyon szép virág lesz belőle – mutat a fa egyik végén lévő aprócska rügyre. Megfigyelem jobban és valóban.Kis idő múlva kinyílik a virág,majd az egész fa kivirágzik.

-Tudod nem igazán szeretem az őszt meg a telet.A tavasz a kedvencem.Olyankor olyan mintha minden újjászületne – mondja én meg dobogó szívvel hallgatom.

-Igazad van.Tényleg olyan.

-Szerintem…Szerintem elengedni  valakit nem azt jelenti,hogy többet nem gondolsz rá.Csak…Talán csak tudomásul veszed,hogy ő már nincs itt. Valahol máshol van.Talán egy jobb helyen. De attól még hiányzik.És szereted – mikor elkapom tekintetét elpirul,majd lesüti a szemét.

Ilyen dolgokon még nem igazán gondolkodtam.De most hogy ő kimondta,úgy érzem igaz.Igaza van.

Közelebb lépek hozzá és szorosan átölelem.Először tétovázik,majd ő is átölel.

-Köszönöm – mondom,mikor elhúzódom tőle.Zavartan elmosolyodik.

Gemmára nézek még pár pillanatig.Nem akarná,hogy miatta szenvedjek.

„Szeretlek” – gondolom magamba,bólintok,nagy levegőt veszek és megfordulok a kijárat felé.

-Mehetünk – fogom meg Alice kicsi kezét.

Teljesen felszabadultnak érzem magam.A következő pillanatban megfogom Alice lábait és derekát majd felemelem.Döbbenten néz rám,mikor az ölembe fogva sétálok vele tovább.

-M-mit csinálsz? – tágra nyílt szemekkel néz rám.

-Viszlek – kacsintok rá.

-D-de miért?

-Nem is tudom.Most ehhez van kedvem.És még…- gondolkodom el – Tudod mit?Most elviszek valahová! – vigyorgok rá ő meg értetlenül néz rám,de nem szól semmit,csak zavartan elnéz,amiért ismét leesik neki,hogy éppen az ölembe cipelem.Magamba hatalmasat mosolygok ezen,és mintha a szívem is mosolyogna.