39.fejezet

Hiiii. Itt a következő,ami elég rövid lett,de legalább drámai. :D A kommenteknek hihetetlenül örültem,nem is tudjátok mennyire... Mostanában kicsit elbizonytalanodtam ebben az írás dologban,de ez most nagyon bíztatóan (??nem tudom,hogy ez így értelmes-e a mondatban,vagy egyáltalán létezik-e ilyen szó) hatott rám,nagyon jól esett!! <3 
Ui. A vége kicsit ilyen "Csillagainkban a hibás" lett,nem szándékosan,csak miután megírtam és átolvastam,akkor esett le. :)

~ Alice

A következő pillanatban Harry jelen meg a sarkon mosolyogva,de amint meglát,arcáról lefagy a vidámság.

- Mi a baj? – kérdezi aggódva és a tekintetem köztem és az előttem álló férfi között cikázik. Én csak egy pillanatra nézek Harryre,nem tudom levenni a szemem az előttem állóról. Állkapcsom megfeszül,könnyek szöknek a szemembe és úgy érzem ordítani tudnék.

- Fogalmam sincs,mi baja lehet a hölgynek – mondja a férfi,akit hosszú idő óta most láttam először. Aki most értetlenül néz rám. Akinek fogalma sincs az egészről. Aki az apám.

- Alice? – kérdez Harry,én pedig ránézek,majd tekintetem a névjegykártyára vándorol. Ő követi tekintetem,majd szája szétnyílik meglepetésében és összeráncolja szemöldökét,majd nagyot nyel.

- Alice . . –kezdi higgadtan és felém lép. Én már remegek. – Gyere,légy szíves. Gyere most velem – fogja meg a karom és maga után húz. Én csak bámulok ki a fejemből és visszafordulva meredek arra az egy személyre,akit mindennél jobban utálok. Ő,mintha ideges lenne és megrázza a fejét,majd elfordulva továbbmegy. Követem Harryt,aki erősen tartva vezet,de a külvilágból semmit sem érzékelek. Emberek mennek el mellettem,de csak  elmosódott árnyékokat érzékelek. Beszélnek,Harry is beszél valamit,de semmit sem hallok,csak a szívem heves lüktetését. Kiérünk a kórházból és Harry beültet a kocsiba.

- Ő az . .

Bólintok. Percekig ülünk magunk elé nézve,hallgatom,amint az eső megindul és cseppjeit az autón hagyja.

- Biztos? – suttog.

Rá nézek.

- Mármint . . Más Mark Jones is létezik a világon.

Megrázom a fejem.

- Ő az. T-tudom.

Mély levegőt veszek.

- Ő az egyetlen Mark Jones,aki Londonban lakik. Ahol születtem.

- Honnan tudod? – vonja föl szemöldökét.

- Még amikor megszöktem a suliból azzal a f-fiúval. . Tudod,akiről meséltem . .

Aki megpróbált megerőszakolni. Ezt már nem tudtam kimondani,sok lett volna. Látom,ahogy Harry ajkai egy vonallá préselődnek,neki is nehezére esett ezt még egyszer hallani.

- Akkor . . volt egy idő,amikor meg akartam találni az apámat. És ő segített benne. Volt egy ismerőse,aki egy magánnyomozó. És ő kiderítette.

Harry meglepetten néz.

- De nem emlékezhettél a teljes nevére . . Még kicsi voltál.

- Nem. De a nevelőszüleim voltak olyan rendesek,hogy miután megkérdeztem és megvertek,utána elmondták,hogy hívták a szüleimet.

Harry kinyitja a száját,de rögtön vissza is csukja,majd végül megszólal.

- Ettől még nem biztos,hogy ő az . .

- De igen – harapom be a számat. – Éreztem.

Gondterhelten néz rám majd a kezemért nyúl. Ujjaimat simogatja.

- Remegsz – suttog.

Remegek.

- M-most mi lesz? – suttogom én is.

- Te mit szeretnél?

Nagyot nyelek.

- Sírni.

De nem jön. Ott van a szememben a könny,a mellkasomban a szorítás de mintha bent rekedt volna.

- Ne tartsd vissza – szorítja meg a kezem.

- Haza sz—szeretnék menni – mondom.

- Megyünk – bólint és elhúzódva tőlem beindítja a kocsit és elindul,de kis vártatva megáll. – Itt egy patika. Megvenném a gyógyszereid,amit az orvos felírt . . Ha még tudsz várni egy kicsit. Nem probléma? – kérdezi óvatosan én meg a fejem rázom. Látom rajta,hogy nem igazán tudja,hogyan kezelje a helyzetet,de én sem tudom. Egyenlőre csak bámulok,és próbálom felfogni a történteket.

Kiszáll a kocsiból. Ott maradok egyedül,nézem,amint az esőcseppek a szélvédőre koppannak. Nagyon esik az eső. Zuhog.

Látom,miként záporozik az eső,mikor nevelőanyám kinyitja az ajtót,és karomat ráncigálva húz felé.

- Mit mondtam? Ha? Hogy ne lábatlankodj nekem,maradj a szobádban és kussolj! Kussolj te kis kurva megértetted?!

Kussolok,kussolok,nem szólalok. Nem beszélek. Csak zokogok. Éles csattanással kapok egy pofont az egyik,majd a másik arcomra.

- Mit képzeltél,te istenverte kölyök?! – ordít az arcomba,majd lök rajtam egyet,én pedig zuhanni kezdek. Le a lépcsőn,le a földre. Hangos ajtó csapódást hallok. Mindenem fáj,amint megpróbálok felállni és keresni egy helyet,ahol kevésbé esik az eső. A ház falához dőlök,ahol a tető kicsit megvéd,és lecsúszva a fal mellet ülök le. Mennydörgés hallatszik,amitől megijedek és összehúzom magam. A könnyeim eláztatják arcomat.

Az eső zuhog. Kussolok.

Ő miatta van. Minden az ő hibája. Az apámé.

Hirtelen felindulásból kicsapom a kocsiajtót és futni kezdek vissza,a kórház felé. Nem kell sokat mennem,az előző utcában van. Fölcsapom a bejárati ajtót,és vizes ruhában,csuromvizes hajjal sietek a lifthez,ami épp üzemel. Káromkodva szaladok a lépcsőhöz,a harmadik emeletig futok. Közben végig nyitva tartom a szemem,hátha meglátom őt.  Biztos vagyok benne,hogy az emberek ijedten figyelnek,de nem foglalkozom velük. Nem érdekel. Azon a folyosón keresem,ahol az előbb találkoztunk,és meg is találom. Épp egy ajtón lép ki,mikor meglát szeme döbbenten elkerekedik.

Odalépek hozzá és nézem őt. Mélyen tartva a szemkontaktust bámulom. Először meg akar szólalni,de végül becsukja a száját.

- Tudod ki vagyok? – kérdezem remegő hangon.

Összeráncolt szemöldökkel  néz. Elnevetem magam. Hangosan,keservesen.

- Akkor hadd mutatkozzam be. Alice Jones,személyesen! – nyújtom a kezem felé.

A szeme elkerekedik,ahogy a szája is. Megint fölnevetek,de ebben a kacajban semmi jókedv nincs. Hisztérikus nevetés ez.

Hirtelen megfog a karomnál fogva és beránt az ajtón,amin az előbb kijött.

- Alice? – kérdezi,fogalmam sincs milyen hangon,nem tudom megfogalmazni milyen is volt.

- Igen. Én vagyok az. Akinek az anyját elhagytad. Akit elhagytál. Aki árvaházba került,majd nevelőszülőkhöz – mondom,először halkan,majd egyre hangosabban. – Akit folyamatosan vertek. Akit kiközösítettek az iskolában és folyton bántottak. Akit meg akartak erőszakolni! – innen már csak ordítom,a könnyek pedig már könnyen csorognak le arcomon. – Aki fél. Aki fél,mert mindig egyedül volt. Akinek nem volt,se anyja,se apja. Aki teljesen egyedül volt. Akinek nem lehetett normális élete.  Aki csöndben volt ,mert azt mondták neki,nehogy megszólaljon! Akit senki sem vett figyelembe,senki sem tisztelte,senki sem szerette! – üvöltöm. – Senki nem volt ott neki,amikor félt! Senki nem állt ki mellette! Én vagyok az,aki vagdosta magát. Vágtam magam,mert azt hittem nem vagyok jó semmire,nem vagyok jó senkinek. Mert azt hittem ezt érdemlem! Megvágtam magam,nem is tudom már mennyiszer. Mert fájt. Fáj, kibaszottul fáj! Miattad! A te hibád az egész! – ordítom az arcába,miközben zokogok.

Könnyeimen keresztül csak elmosódott alakját látom,amint tehetetlenül áll. Csak néz.

Az ajtó kicsapódik és Harry,meg egy nővér lép be rajta.

- Basszus,Alice! – rohan oda hozzám és karjait körém fonja. Lehunyom a szemeim.

- Doktor Jones,a kettes műtőben várják . – halom a nővér hangját.

- Én most n-nem tudok . .

- Uram,sürgős! – sietteti a nővér.

- Bocsánat Jen,de most képtelen vagyok erre. Nem tudok . . –hallom elhaló hangját és az ajtó nyitódását. Kinyitom a szeme,de nem nézek rá. Képtelen vagyok erre.

- Khmm,kérem ha végeztek,fáradjanak ki,ide elvileg nem szabadna bejönniük. Köszönöm – mondja a nővér,majd az ajtó becsukódik utána és kettesben maradunk Harryvel. Pár perc után szólal csak meg,addig erősen szorít magához.

- Mit mondtál neki?

- Az igazságot – suttogom. – Hogy elhagyott.

Újra remegni kezdek és megint könnyek szöknek a szemembe.

- Minden rendben lesz – tol el kicsit magától hogy szemeimbe mélyeszthesse tekintetét.

Megrázom a fejem. Két keze közé fogja arcomat.

- Próbál lenyugodni.

- N-nem tudok – hüppögöm.

Harry gondterhelten néz rám.

- Akkor gyere! – nyújtja felém kezét,amit megfogok és kivezet az épületből. Nem a kocsi felé haladunk,egy park felé megyünk. Az eső még csöpög,de most ez érdekel a legkevésbé. A parkban nincs senki,ahogy az utcákon se nagyon,a nagy zuhé mindenkit elüldözött. Harry lefekszik a vizes fűre,én pedig követem. Az ujjaimat morzsolgatva gondolkozom,miközben síri csöndben fekszünk.

- Hé,ne csináld ezt. Kérlek,ne – fogja le Harry a jobb kezemet. Észre sem vettem,hogy eddig,ujjaimat végighúztam bal karomon,mintha valami éles lenne és fájdalmat okozhatna. Összefonja ujjaimat övével,hüvelykujjával cirógat.

Próbálok lenyugodni,de nem megy.

- Szükségem van rá – suttogom. Szükségem van rá,hogy a testemen érezzem a fájdalmat,és ne belülről marcangoljon szét. Szükségem van a csípős érzésre,majd a megnyugtató lüktetésre.

- Nincs rá szükséged. Erős vagy. Meg tudod csinálni – néz szemembe.

Fájdalmasan felnyögök.

- Harry a mellkasom. Fáj – sírok.

- Nem fogod azt csinálni. Nem engedem - szól határozott hangja.

Megrázom a fejem.

- Máshogy hogy élem túl? – kérdezem kétségbeesetten,mert fogalmam sincs,ha nem vágással,akkor mégis hogyan lépjek túl rajta.

- Erős vagy.

- Kibaszottul gyönge v-vagyok – hangom rekedtes a sírástól.

Megrázza a fejét és felsóhajt.

- Sosem láttam még nálad erősebbet – szorítja meg kezem.

- Hogyan éljem t-túl? – remeg a hangom.

- Nem úgy ahogy eddig.

- De fáj.

- El fog múlni.

Megint rám tör a sírás. Mikor fog elmúlni?

Szorosabban magához húz,és erősen tart karjaiban.

- Alice hiszel . .bennünk?

Pár pillanatig hallgatok.

- Ezt hogy érted?

- Elhiszed,hogy szerelmes vagyok beléd? Hogy te belém? Hogy szerelmesek vagyunk? – ad puszit a halántékomra.

Tétovázás nélkül bólintok.

- Akkor jusson eszedbe,mit érzek én olyankor,mikor bántod magad.

Nyelek egyet,fejemet mellkasába fúrom. A hátamat simogatja szabad kezével.

- Minden rendben lesz. Oké?

Nagy levegőt veszek.

- Oké.