Ui. A vége kicsit ilyen "Csillagainkban a hibás" lett,nem szándékosan,csak miután megírtam és átolvastam,akkor esett le. :)
~ Alice
A következő
pillanatban Harry jelen meg a sarkon mosolyogva,de amint meglát,arcáról lefagy
a vidámság.
- Mi a baj?
– kérdezi aggódva és a tekintetem köztem és az előttem álló férfi között
cikázik. Én csak egy pillanatra nézek Harryre,nem tudom levenni a szemem az
előttem állóról. Állkapcsom megfeszül,könnyek szöknek a szemembe és úgy érzem
ordítani tudnék.
- Fogalmam
sincs,mi baja lehet a hölgynek – mondja a férfi,akit hosszú idő óta most láttam
először. Aki most értetlenül néz rám. Akinek fogalma sincs az egészről. Aki az
apám.
- Alice? –
kérdez Harry,én pedig ránézek,majd tekintetem a névjegykártyára vándorol. Ő
követi tekintetem,majd szája szétnyílik meglepetésében és összeráncolja
szemöldökét,majd nagyot nyel.
- Alice . .
–kezdi higgadtan és felém lép. Én már remegek. – Gyere,légy szíves. Gyere most
velem – fogja meg a karom és maga után húz. Én csak bámulok ki a fejemből és
visszafordulva meredek arra az egy személyre,akit mindennél jobban utálok.
Ő,mintha ideges lenne és megrázza a fejét,majd elfordulva továbbmegy. Követem
Harryt,aki erősen tartva vezet,de a külvilágból semmit sem érzékelek. Emberek
mennek el mellettem,de csak elmosódott
árnyékokat érzékelek. Beszélnek,Harry is beszél valamit,de semmit sem
hallok,csak a szívem heves lüktetését. Kiérünk a kórházból és Harry beültet a
kocsiba.
- Ő az . .
Bólintok.
Percekig ülünk magunk elé nézve,hallgatom,amint az eső megindul és cseppjeit az
autón hagyja.
- Biztos? –
suttog.
Rá nézek.
- Mármint .
. Más Mark Jones is létezik a világon.
Megrázom a
fejem.
- Ő az.
T-tudom.
Mély levegőt
veszek.
- Ő az
egyetlen Mark Jones,aki Londonban lakik. Ahol születtem.
- Honnan
tudod? – vonja föl szemöldökét.
- Még amikor
megszöktem a suliból azzal a f-fiúval. . Tudod,akiről meséltem . .
Aki megpróbált
megerőszakolni. Ezt már nem tudtam kimondani,sok lett volna. Látom,ahogy Harry
ajkai egy vonallá préselődnek,neki is nehezére esett ezt még egyszer hallani.
- Akkor . .
volt egy idő,amikor meg akartam találni az apámat. És ő segített benne. Volt
egy ismerőse,aki egy magánnyomozó. És ő kiderítette.
Harry
meglepetten néz.
- De nem
emlékezhettél a teljes nevére . . Még kicsi voltál.
- Nem. De a
nevelőszüleim voltak olyan rendesek,hogy miután megkérdeztem és megvertek,utána
elmondták,hogy hívták a szüleimet.
Harry
kinyitja a száját,de rögtön vissza is csukja,majd végül megszólal.
- Ettől még
nem biztos,hogy ő az . .
- De igen –
harapom be a számat. – Éreztem.
Gondterhelten
néz rám majd a kezemért nyúl. Ujjaimat simogatja.
- Remegsz –
suttog.
Remegek.
- M-most mi
lesz? – suttogom én is.
- Te mit
szeretnél?
Nagyot
nyelek.
- Sírni.
De nem jön.
Ott van a szememben a könny,a mellkasomban a szorítás de mintha bent rekedt
volna.
- Ne tartsd
vissza – szorítja meg a kezem.
- Haza
sz—szeretnék menni – mondom.
- Megyünk –
bólint és elhúzódva tőlem beindítja a kocsit és elindul,de kis vártatva megáll.
– Itt egy patika. Megvenném a gyógyszereid,amit az orvos felírt . . Ha még
tudsz várni egy kicsit. Nem probléma? – kérdezi óvatosan én meg a fejem rázom.
Látom rajta,hogy nem igazán tudja,hogyan kezelje a helyzetet,de én sem tudom.
Egyenlőre csak bámulok,és próbálom felfogni a történteket.
Kiszáll a
kocsiból. Ott maradok egyedül,nézem,amint az esőcseppek a szélvédőre koppannak.
Nagyon esik az eső. Zuhog.
Látom,miként záporozik az eső,mikor
nevelőanyám kinyitja az ajtót,és karomat ráncigálva húz felé.
- Mit mondtam? Ha? Hogy ne lábatlankodj
nekem,maradj a szobádban és kussolj! Kussolj te kis kurva megértetted?!
Kussolok,kussolok,nem szólalok. Nem
beszélek. Csak zokogok. Éles csattanással kapok egy pofont az egyik,majd a
másik arcomra.
- Mit képzeltél,te istenverte kölyök?! –
ordít az arcomba,majd lök rajtam egyet,én pedig zuhanni kezdek. Le a lépcsőn,le
a földre. Hangos ajtó csapódást hallok. Mindenem fáj,amint megpróbálok felállni
és keresni egy helyet,ahol kevésbé esik az eső. A ház falához dőlök,ahol a tető
kicsit megvéd,és lecsúszva a fal mellet ülök le. Mennydörgés hallatszik,amitől
megijedek és összehúzom magam. A könnyeim eláztatják arcomat.
Az eső zuhog. Kussolok.
Ő miatta
van. Minden az ő hibája. Az apámé.
Hirtelen
felindulásból kicsapom a kocsiajtót és futni kezdek vissza,a kórház felé. Nem
kell sokat mennem,az előző utcában van. Fölcsapom a bejárati ajtót,és vizes
ruhában,csuromvizes hajjal sietek a lifthez,ami épp üzemel. Káromkodva szaladok
a lépcsőhöz,a harmadik emeletig futok. Közben végig nyitva tartom a
szemem,hátha meglátom őt. Biztos vagyok
benne,hogy az emberek ijedten figyelnek,de nem foglalkozom velük. Nem érdekel.
Azon a folyosón keresem,ahol az előbb találkoztunk,és meg is találom. Épp egy
ajtón lép ki,mikor meglát szeme döbbenten elkerekedik.
Odalépek
hozzá és nézem őt. Mélyen tartva a szemkontaktust bámulom. Először meg akar
szólalni,de végül becsukja a száját.
- Tudod ki
vagyok? – kérdezem remegő hangon.
Összeráncolt
szemöldökkel néz. Elnevetem magam.
Hangosan,keservesen.
- Akkor hadd
mutatkozzam be. Alice Jones,személyesen! – nyújtom a kezem felé.
A szeme
elkerekedik,ahogy a szája is. Megint fölnevetek,de ebben a kacajban semmi
jókedv nincs. Hisztérikus nevetés ez.
Hirtelen
megfog a karomnál fogva és beránt az ajtón,amin az előbb kijött.
- Alice? –
kérdezi,fogalmam sincs milyen hangon,nem tudom megfogalmazni milyen is volt.
- Igen. Én
vagyok az. Akinek az anyját elhagytad. Akit elhagytál. Aki árvaházba
került,majd nevelőszülőkhöz – mondom,először halkan,majd egyre hangosabban. –
Akit folyamatosan vertek. Akit kiközösítettek az iskolában és folyton
bántottak. Akit meg akartak erőszakolni! – innen már csak ordítom,a könnyek
pedig már könnyen csorognak le arcomon. – Aki fél. Aki fél,mert mindig egyedül
volt. Akinek nem volt,se anyja,se apja. Aki teljesen egyedül volt. Akinek nem
lehetett normális élete. Aki csöndben
volt ,mert azt mondták neki,nehogy megszólaljon! Akit senki sem vett
figyelembe,senki sem tisztelte,senki sem szerette! – üvöltöm. – Senki nem volt
ott neki,amikor félt! Senki nem állt ki mellette! Én vagyok az,aki vagdosta
magát. Vágtam magam,mert azt hittem nem vagyok jó semmire,nem vagyok jó
senkinek. Mert azt hittem ezt érdemlem! Megvágtam magam,nem is tudom már
mennyiszer. Mert fájt. Fáj, kibaszottul fáj! Miattad! A te hibád az egész! –
ordítom az arcába,miközben zokogok.
Könnyeimen
keresztül csak elmosódott alakját látom,amint tehetetlenül áll. Csak néz.
Az ajtó
kicsapódik és Harry,meg egy nővér lép be rajta.
-
Basszus,Alice! – rohan oda hozzám és karjait körém fonja. Lehunyom a szemeim.
- Doktor
Jones,a kettes műtőben várják . – halom a nővér hangját.
- Én most
n-nem tudok . .
-
Uram,sürgős! – sietteti a nővér.
- Bocsánat
Jen,de most képtelen vagyok erre. Nem tudok . . –hallom elhaló hangját és az
ajtó nyitódását. Kinyitom a szeme,de nem nézek rá. Képtelen vagyok erre.
- Khmm,kérem
ha végeztek,fáradjanak ki,ide elvileg nem szabadna bejönniük. Köszönöm – mondja
a nővér,majd az ajtó becsukódik utána és kettesben maradunk Harryvel. Pár perc
után szólal csak meg,addig erősen szorít magához.
- Mit
mondtál neki?
- Az
igazságot – suttogom. – Hogy elhagyott.
Újra remegni
kezdek és megint könnyek szöknek a szemembe.
- Minden
rendben lesz – tol el kicsit magától hogy szemeimbe mélyeszthesse tekintetét.
Megrázom a
fejem. Két keze közé fogja arcomat.
- Próbál
lenyugodni.
- N-nem
tudok – hüppögöm.
Harry
gondterhelten néz rám.
- Akkor
gyere! – nyújtja felém kezét,amit megfogok és kivezet az épületből. Nem a kocsi
felé haladunk,egy park felé megyünk. Az eső még csöpög,de most ez érdekel a
legkevésbé. A parkban nincs senki,ahogy az utcákon se nagyon,a nagy zuhé
mindenkit elüldözött. Harry lefekszik a vizes fűre,én pedig követem. Az
ujjaimat morzsolgatva gondolkozom,miközben síri csöndben fekszünk.
- Hé,ne
csináld ezt. Kérlek,ne – fogja le Harry a jobb kezemet. Észre sem vettem,hogy
eddig,ujjaimat végighúztam bal karomon,mintha valami éles lenne és fájdalmat
okozhatna. Összefonja ujjaimat övével,hüvelykujjával cirógat.
Próbálok
lenyugodni,de nem megy.
- Szükségem
van rá – suttogom. Szükségem van rá,hogy a testemen érezzem a fájdalmat,és ne belülről
marcangoljon szét. Szükségem van a csípős érzésre,majd a megnyugtató
lüktetésre.
- Nincs rá
szükséged. Erős vagy. Meg tudod csinálni – néz szemembe.
Fájdalmasan
felnyögök.
- Harry a
mellkasom. Fáj – sírok.
- Nem fogod
azt csinálni. Nem engedem - szól határozott hangja.
Megrázom a
fejem.
- Máshogy
hogy élem túl? – kérdezem kétségbeesetten,mert fogalmam sincs,ha nem
vágással,akkor mégis hogyan lépjek túl rajta.
- Erős vagy.
-
Kibaszottul gyönge v-vagyok – hangom rekedtes a sírástól.
Megrázza a
fejét és felsóhajt.
- Sosem
láttam még nálad erősebbet – szorítja meg kezem.
- Hogyan
éljem t-túl? – remeg a hangom.
- Nem úgy
ahogy eddig.
- De fáj.
- El fog
múlni.
Megint rám
tör a sírás. Mikor fog elmúlni?
Szorosabban
magához húz,és erősen tart karjaiban.
- Alice
hiszel . .bennünk?
Pár
pillanatig hallgatok.
- Ezt hogy
érted?
-
Elhiszed,hogy szerelmes vagyok beléd? Hogy te belém? Hogy szerelmesek vagyunk?
– ad puszit a halántékomra.
Tétovázás
nélkül bólintok.
- Akkor
jusson eszedbe,mit érzek én olyankor,mikor bántod magad.
Nyelek
egyet,fejemet mellkasába fúrom. A hátamat simogatja szabad kezével.
- Minden
rendben lesz. Oké?
Nagy levegőt
veszek.
- Oké.

Gyönyörű, imádom! :)
VálaszTörlés♥
Törlésaahh...soha ne hagyd abba!!! egyszerűen csodálatos a blogod! imádom!! :))
VálaszTörlés♥
TörlésAnnyira megörültem amikor láttam az új részt nagyon jó lett ne hagyd abba az írást ♥♥♥
VálaszTörlésKöszööönöömmmm!!!!♡♡♥♥
TörlésAzthiszem teljesen átérzem Alice-t. Jó persze én nem nevelő szülőkkel élek meg engem nem vernek, csak én is nagyon sok családi problémán mentem keresztül sajnos én is vagdostam magam és pont ugyan úgy éreztem mint Alice. Egy közeli családtag mindig azt kérdezte, hogy miért jó ez a válaszom nagyon egyszerű volt: mert inkább itt fájon mint belül. Nem tudom, hogy te is csináltad-e (mármint a vagdosást) azért tudod ennyire részletesen vagy nem tudom. A közepe fele amikor Alice azt akarta csinálnia a fűben. Szóval én amióta nem vagdosom magam azóta ezek a dolgok nagyon érzékenyen érintenek és amikor azt a részt olvastam akkor nem bírtam és zokogva estem össze. Persze nem szó szerint, de tényleg sírtam (vagy zokogtam). Nagyon jó lett imádom. Ne hagyd abba. Imádom a blogodat!!! :)
VálaszTörlésLinda
Istenem....sajnálom ami veled történt,remélem már jobb,mint akkor volt. Megdöbbentett amit írtál...Ha nem ilyen témáról lenne szó,örülnék is neki,hogy ilyen érzéseket vált ki belőled az ìrásom. És tudom,hogy csak egy idegen vagyok,és olyankor amikor valaki kéri hogy hagyd abba,de te úgy érzed muszály,olyankor ez semmit sem ér szinte...De azert megkerlek rá...kérlek ne kezd el újból. Sosem vagy teljesen egyedül,es legvégső soron én is itt vagyok,itt van Alice és Harry. :)))
TörlésRemélem nem írtam hülyeségeket,köszönöm az őszinte kommentedet! xxx
Igazából nem szeretném előröl kezdeni semmi féle képpen. Köszönöm, hogy segítesz. Tényleg nagyon kedves vagy. Örülök. Megfogadom a tanácsod. Ha egyedül érzem magam a blogot fogom olvasni. :). Köszönöm. :)
TörlésLinda
♡!
Törlés